Maratona di Pisa

Amikor a Balaton Félmaraton után pár perccel azt mondtam Sanyosznak, hogy idén már nem akarok gyors maratont futni, az még hirtelen felindulásból történt, de egy héttel később már komolyan gondoltam. A következő hétvégi közepesen gyors, hosszú futás nem esett jól, és annyira nem volt hozzá semmi kedvem, hogy korábban be is fejeztem, pedig ez nálam elég ritka. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy 4:20 körüli tempóban lenyomjak 42 km-t, úgy gondoltam, fizikailag talán még menne is, de fejben nem éreztem magam elég erősnek, ezért lényegében elengedtem ezt a szezont. November végétől máskor már kicsit lazítani és alapozni szoktam, most sem voltam igazán rápörögve a versenyre. A Pisa Maratonhoz azért volt kedvem, de inkább csak az utazás miatt, és egy lendületes városnézést terveztem. Arra gondoltam, ha 4:40 körüli iramban megcsinálom, az jó lesz egy hosszú edzésnek, amit legalább nem valamelyik jól ismert útvonalamon futok le.

Viszont onnantól kezdve, hogy ezt elhatároztam, mindenféle görcs és nyomás nélkül, felszabadultabban futottam, és egyből jobban mentek a résztávos edzések. Hiába nem készültem konkrétan semmire, szerda reggelenként mindent beleadtam és jól is mentek ezek a futások, de ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy a gyors 1-2-3 kilométeres szakaszokat össze tudnám rakni egy erős maratonná. Néha gondoltam rá, hogy jó lenne megpróbálni, de mindig egyből el is vetettem az ötletet. 

A futótáborban Marci mondta, hogy szerinte, ha van 30% esély a sikerre, akkor már érdemes belevágni, és ezen elgondolkodtam, aztán másnap, egy héttel a verseny előtt volt egy 10 km-es gyors edzésem, ami nem csak nagyon jól ment, de még egész jól is esett, ez pedig még jobban elbizonytalanított. Aludtam rá párat, és végül úgy döntöttem, kockáztatok: felveszem a résztávozós, neutrális cipőmet (amit korábban legfeljebb félmaratoni távig használtam, mert egyébként stabilban szoktam futni), elindulok 4:20-ban, és ezt addig tartom ameddig lesz hozzá kedvem és energiám, aztán pedig igyekszem fokozatosan lassulni, nem hirtelen fejreállni. Igazából nem is attól tartottam, hogy nem jön össze az új PB, inkább annak a gondolata rémisztett, hogy esetleg a táv utolsó részét már kínlódósan, sok séta közbeiktatásával kell majd leküzdenem. Ezért elhatároztam, hogy nem fogok nagyon ráfeszülni, nem erőltetem a tempót, ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor visszaveszek, és szépen elkocogok a célig, de akkor is elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam. Kockázat nélkül úgysincs esélyem az új rekordra, a maraton pedig talán nem is lenne az igazi, ha egy kicsit sem csípne.

Szóval lelkesen, versenyre készen indultam el Olaszországba, a hosszú utazás sem tűnt vészesnek, mert a kisbuszban jó volt a hangulat, és gyorsan telt az idő. Egészen addig, amíg le nem robbantunk Szlovéniában… A leállósávban várakozva még az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán kijutunk-e a maratonra, ez pedig nem a legkedvezőbb helyzet a mentális felkészülés szempontjából. De szerencsére kb. 4 óra fagyoskodás után végül tovább tudtunk menni és éjjel 1 körül meg is érkeztünk Pisába. Legalább addigra már elég fáradt voltam ahhoz, hogy egyből elaludjak, és másnap reggelre viszonylag kipihentem magam. A szombat nagyon gyorsan eltelt a városnézéssel, a rajtszám felvételével, és egy rövid átmozgatással, este pedig közös pizzázással zártuk a napot.

Vasárnap reggel szuper futóidő volt, térdnadrágban és pólóban először egy kicsit fáztam, de ez már a rajt felé kocogva elmúlt. Mire odaértünk, már nem is izgultam, viszont nagyon vártam, hogy végre elinduljunk. Nem voltak tervezett tempónak megfelelően felosztott rajtzónák, de igyekeztem viszonylag előre állni, így nem kellett sokat kerülgetnem, és szinte egyből fel tudtam venni a 4:20 körüli iramot. Jól esett, meglepően könnyűnek éreztem, és úgy gondoltam, hogy ez sokáig fog menni. Sok esetben van olyan, hogy már egy verseny elején, pár kilométer után ráérzek, hogy a választott tempót bírni fogom-e a végéig. Ez persze nem mindig jön be, de általában igen, a siófoki félmaraton például már kezdetben sem esett jól, ehhez képest a mostani futás első szakasza nagyon lazának tűnt.

Teltek a kilométerek, minden rendben volt, alig fáradtam, de még nagyon messze volt a cél. A tengerpart felé közeledve sok helyen erős volt a szél, ami szinte teljesen szemből fújt, ezért igyekeztem mindig valaki mögé beállni. Amikor az előttem lévő lassulni kezdett, akkor viszont inkább megelőztem, és kicsit gyorsítottam, hogy utolérjem a következő futót. Szerencsére nem vált szét nagyon a mezőny, így ilyenkor nem kellett túl hosszú sprinteket lenyomnom, és olyan sem volt, amikor huzamosabb ideig egyedül futottam. A már bevált frissítésemet használtam, a High5 iso és az isogélek most is jól működtek, ezek mellé a frissítőpontokon csak vizet ittam, amivel néha le is locsoltam magam.

A gyomrommal nem volt semmi gond, és nagyjából 30 km-ig egészen jól esett a futás, onnantól pedig már kezdtem elhinni, hogy tényleg meglehet a PB. Mivel az elmúlt időszakban nem mentek túl jól a lendületesebb hosszú edzések, nem láttam sok esélyét, hogy ilyen sokáig tudom majd tartani a kezdeti tempót. 30 után jött egy viszonylag kietlen szakasz, ahol nem volt, ami védett volna a kellemetlen szembeszéltől, és addigra már a lábaim is elnehezedtek, de csak egy kicsit lassultam. Nem erőltettem, mert tudtam, hogy ennyi belefér; ha 4:25 körül tudok maradni, akkor még összejön az új rekord. Ezen a részen lassabban fogyott a hátralévő táv, de itt sem volt komoly mélypont vagy fal, fejben továbbra is összeszedett voltam, csak már nagyon vártam, hogy visszaérjek a városba. Ez 40 km körül meg is történt, és ahogy szélcsendes szakasz jött, egyből gyorsulni tudtam, amihez persze a cél közelsége is közrejátszott. 41-nél láttam, hogy megnyugodhatok, már sietnem sem kell a PB-hez, aztán párszáz méterrel később megláttam Ateszt aki olyan hangerővel szurkolt, hogy szerintem aznap elmaradt a környéken a szieszta, és az ő ordítása megadta az utolsó löketet, ami bevitt a célba.

3:03:29 lett a hivatalos időm, bő két percet tudtam javítani a korábbi leggyorsabb maratonomon, ráadásul egészen egyenletes tempót tartottam, és a végére is maradt energiám, hiszen az utolsó két kilométer lett a leggyorsabb. Még most is nehezen hiszem el, hogy ez összejött, mert hiába ment jól az eleje, a 30. kilométer környékéig szinte bele sem mertem gondolni, hogy sikerülhet. Nagyon örülök, hogy PB-vel tudtam zárni a szezont, a siófoki verseny után nagyon jókor jött egy ilyen sikerélmény. Így már nem is kérdés, hogy megérte decemberben is végigcsinálni az edzéseket és bevállalni a gyorsabb kezdőtempóval járó kockázatot. Oké, sokáig szimpla örömfutást terveztem, de az új rekord éppen elég nagy öröm! A maraton pedig ugyan még mindig nem a kedvenc távom, most mégis azt tervezem, hogy a jövő év elejét egy célirányos felkészülésre szánom, és megnézem, mit tudok kihozni belőle. Előtte viszont jöhet a jól megérdemelt évvégi pihenés!