Alig értem haza a sikeres amszterdami utazásról, már kezdődött is a futótábor, így a maraton utáni hét a szuper társaságban történő aktív regenerálódásról szólt. Jóleső futások, érdekes beszélgetések, esti sörözések - remek őszi nyaralás volt (ami időjárást tekintve is inkább a nyárra hasonlított), utána viszont elkezdődött a felkészülés az idei utolsó versenyemre.
Érdekes, hogy a legtöbb ultrafutó számára fixen bakancslistás Spartathlon engem nem igazán vonz, mégis rövid időn belül ez már a második olyan verseny, amin részt veszek, és valamilyen módon kapcsolatban áll vele. A Korinthosznak a 81 kilométeres távján indultam, és kvalifikációt csak a duplájával lehetett szerezni, a szezonzárásként kitűzött Spártai Százason azonban csak egyféle táv van, amit 10 órán belül kell teljesíteni, hogy nevezni lehessen a Spartathlonra. Nekem viszont más szempontok miatt lett szimpatikus ez a verseny: 100 km futás síkon, mért idővel, egy nagyon egyszerű, minden felesleges extra külsőségtől mentes és nem felkapott eseményen. A Spártai Százas pont a tömegrendezvények ellentéte, nincs sok ember, útlezárás, hírverés, gyorsan a kukába kerülő reklámanyagok - 19 szigetkör és kész!
Oké, ez a 19 kör monotonnak tűnhet, de a Margit-szigetet amúgy is szeretem, és az 5,3 km elég hosszú ahhoz, hogy ne legyen nagyon unalmas. A körözésnek pedig van egy fontos előnye is: így sokkal egyszerűbben megoldható a frissítés. Nem kell magammal cipelnem vagy bizonyos pontokra előreküldenem mindent, amire szükségem lehet futás közben, egyszerűen csak leteszem ezeket a pálya mellé, és elég, ha egy körre való felszerelés van nálam.
Tovább javított a helyzeten, hogy sikerült segítőt találnom! Az egy jó dolog, hogy én kitűzök magam elé egy célt (ami sok ember számára érthetetlen hülyeség, nekem viszont fontos), és ezért hajlandó vagyok sokat tenni, de ezt magamért csinálom. Nem értek egyet azzal, amikor valaki az ultrafutókat (vagy bármilyen futókat) hősöknek titulálja, ha mindenképpen hősöket akarunk felmutatni ebben a sportban, akkor inkább a segítők között érdemes körülnézni. Balázs önzetlenül arra szánta egy napját, hogy engem támogasson az első 100 kilométeres versenyemen. Korán kelt, keverte a frissítésemet, töltötte a kulacsomat, adta, amire éppen szükségem volt. Neki köszönhetem, hogy tíz másodpercnél többet egy körben sem álltam meg, gyorsan feltankoltam, és már mentem is tovább, így nem estem ki a lendületből, ami nagyon sokat számított.
Reggel hatkor együtt indultunk ki a szigetre, ott átvettem a rajtszámomat, lepakoltunk a futópálya mellé, még egyszer egyeztettük a frissítést, aztán odamentem a rajthoz, és 7 óra után pár perccel kezdetét vette a verseny. 19 szigetkör - mit is lehet írni erről? Azért szerencsére bőven van mit… Mivel először vágtam neki ilyen hosszú távnak, az volt az elsődleges célom, hogy egyáltalán teljesíteni tudjam, de azért utólag már bevallom: legalább egy kicsit biztosan csalódott lettem volna, ha nem sikerül 10 órán belül. Volt egy ennél optimistább 9:30-as célom is, ehhez készítettem egy konkrét időtervet, amit folyamatosan lassuló tempóra alapoztam. Ezekhez a célidőkhöz képest elég bátran 4:55 körüli kilométerekkel kezdtem, mert ez a sebesség esett jól. Az persze abszolút benne volt a pakliban, hogy ez később vissza fog ütni, de inkább kockáztattam, mert nem akartam ennél jobban visszafogni magam. 20 km után 9 perc előnyben voltam a 9:30-as tervhez képest, innentől kezdve már ritkábban néztem az órámat, inkább érzésre futottam, és arra figyeltem, hogy ne menjen magasra a pulzusom.
Az sem zökkentett ki, hogy 28 kilométernél halaszthatatlanná vált egy wc-szünet. Ezt azért említem meg, mert ahogy hosszabbodnak a távok ez is egyre inkább a futás része (még, ha nem is a legszebb része) lesz, akár beszélünk róla, akár nem. Nagyjából két és fél percem ment el erre a megállóra, ami egy maraton közben biztos nagyon bosszantott volna, de itt egyáltalán nem zavart, és az előnyömből is bőven maradt. Sőt, még folyamatosan nőtt is, mert jóval kevésbé lassultam, mint amire számítottam. Az útvonal nem volt nagyon unalmas, igyekeztem nem úgy felfogni, hogy körözök, hanem úgy, hogy folyamatosan előre haladok - hiszen pont ez történt. Egy baj volt a körökkel: túl könnyű lett volna kiszállni. Ha légvonalban messze vagyok a céltól, akkor sokkal kisebb a kísértés, itt viszont bárhol megállhattam volna, és egy kis séta után már mehetek is haza. Hazudnék, ha azt mondanám, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy jó lenne abbahagyni, de nem volt igazi opció. Ha lesérülök vagy rosszul vagyok, az persze más helyzet, de amíg alapvetően minden oké, és csak annyiról van szó, hogy egyre jobban fáradok, egyre nehezebbek a lábaim, addig nincs mese, futok tovább. Tudtam, ha komoly ok nélkül, fejben adnám fel, az sokáig kísértene, és alaposan megnehezítené a dolgomat a következő hosszú versenyen. Balázzsal is megbeszéltem, hogy ilyen esetben ne hagyjon kiszállni, de erre nem volt szükség, mert magamtól is mindig egyből elindultam a következő körre. Aztán még egyre, egyszer majd csak elfogy a hátralévő táv. 11 kör után érdekes volt belegondolni, hogy már “csak” egy maraton van a célig, de ez legalább azt jelentette, hogy túl vagyok a felén.
Eddig 81 km volt a leghosszabb táv, amit egyben lefutottam (a Korinthosz idén és tavaly), és pont itt tartottam, amikor becsatlakozott Sanyosz bringás kísérőként. Ahogy őt megláttam, egyből arra gondoltam, hogy hiába van hátra még 19 km, innen már megcsinálom! Azt hittem, nem lesz kedvem beszélgetni, de annyira megörültem neki, hogy nem bírtam ki, és már úgyis 7 órája csendben voltam. Innentől gyorsabban telt az idő, az utolsó két körre még zenét is kaptam, és meglepően jól éreztem magam. A 9 órán belüli eredmény is teljesen reálisnak tűnt, nem lassultam drasztikusan és állítólag a végén is rendben volt a mozgásom. A verseny előtti pár hétben többször is elképzeltem, ahogy az utolsó körben átfutok az Árpád-hídra vezető feljáró alatt és ráfordulok a sziget budai oldalára (ami tulajdonképpen a célegyenes), de elképzelni és átélni azért egészen más volt. Az uszoda mellé érve, a céltól kevesebb mint egy kilométerre kezdtem felfogni, hogy tényleg mindjárt vége, megállhatok, pihenhetek - mert megcsináltam! 8:37:16 alatt futottam le a 100 kilométert, sokkal jobban sikerült, mint ahogy remélni mertem. Annak pedig különösen örülök, hogy a vége sem lett szenvedős-kínlódós vánszorgás, hanem boldogan tudtam célba érni.
A szezonzárás tehát szuper lett, most pedig már tényleg itt a pihenő ideje. Érzem, hogy szükség van rá, nyár eleje óta mindig készültem valamilyen versenyre, szóval jól fog esni egy-két lazább hét az alapozás megkezdése előtt, és közben a jövő évi céljaimat is át tudom gondolni.
