Ultrabalaton 2019 - kétfős váltóban

Hatalmas élmény volt az elmúlt hétvége, valahogy mégis nehezen veszem rá magam, hogy írjak róla. Leginkább azért, mert sok dolgot meg szeretnék említeni, és tudom, hogy ez sokáig fog tartani. De elkezdem, és ahogy futás közben is jön egyik kilométer a másik után, úgy itt is követik majd egymást a mondatok, aztán végül csak elkészül az egész bejegyzés.

Negyedik alkalommal vettem részt az Ultrabalatonon, kétszer 12 fős csapatban indultam, tavaly pedig hatan voltunk, és már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy növelni kellene a kihívást. Amikor Norbival beszélgettünk, többször is szóba került, hogy megpróbálhatnánk párban. Ha jól emlékszem, másfél éve, éppen Balatonon, egy siófoki futás közben merült fel először az ötlet, amivel folyamatosan barátkoztunk, és a tavaly októberi nevezéskor már biztosak voltunk benne, hogy belevágunk. Nem tartottuk fontosnak a tempót, nem volt konkrét időcélunk, inkább csak ki akartuk próbálni, milyen érzés egy napon belül 110 km-t futni. Egyszer futottunk már váltóban, akkor is egy tó körül, de mindketten pontosan tudtuk: ez egészen más kategória lesz, mint az 50 km-es OmszkiUltra.

Már decemberben kitaláltuk a szakaszok felosztását (mindketten inkább hosszabb etapokat akartunk futni, hogy utána hosszabb ideig pihenhessünk), amin végül nem is változtattunk. Elkezdtünk készülni, aztán az év eleji sérülés (kb. 2 hónap kényszerpihenő - itt írtam róla) jól rámijesztett. A BSZM-et nem szívesen mondtam le, de ott egyértelműen az tűnt a jó döntésnek, az UB-ról viszont semmiképpen nem akartam visszalépni. Szerencsére február közepétől már rendesen tudtam edzeni, és a nehézkes első hetek után egész jól visszajött a formám, az állóképességem és a tempóm is egyre biztatóbb lett. Három héttel a verseny előtt futottam egy félmaratont, aztán két órával később még egyet kicsit gyorsabban, és az önbizalmamra is pozitívan hatott, hogy ez jól ment. Egyre lelkesebb lettem, nagyon vártam az indulást, de addig még le kellett küzdeni pár akadályt.

A bajok akkor kezdődtek, amikor egy résztávos edzés után fájni kezdett a jobb talpam. Nem volt nagyon vészes, de eléggé zavart futás közben és a mozgásomnak sem tett jót. Pihentettem, jegeltem, gyulladáscsökkentővel kentem, és valamennyit javult, de azért még nem volt igazi. A Borvidék 16 kilométere során is végig éreztem, viszont nem hátráltatott, tudtam tőle élvezni a futást. Gondolom, a fájdalom miatt a szokásostól eltérően terheltem a jobb lábamat, mert utána meg a lábfejem felső része kezdett el fájni - szintén elviselhető, de zavaró, kellemetlen módon.

Ezzel párhuzamosan a csapatunk is az utolsó előtti pillanatban kezdett széthullani. Eredetileg az volt a terv, hogy 3 segítővel (2 bringás kísérő + 1 sofőr) tesszük majd meg a kört, ebből 1 bringás és a sofőr is lemondta. Aztán pár nappal a verseny előtt mégis sikerült pótolni őket - mindenkinek hatalmas köszönet a sofőrkeresős facebook-bejegyzés megosztásáért!

Az utolsó napok tehát elég izgalmasan teltek, nagyon gyakran jártak a verseny körül a gondolataim, és ettől az izgatottságtól még aludni is nehezen tudtam. Aztán pénteken elmentem egy könnyű futásra, ami közben arra gondoltam, hogy fejben erős vagyok, és meg tudom csinálni. Ettől mondjuk nem izgultam kevésbé, mégis jó érzéssel töltött el. Már minden cuccom össze volt pakolva, és nem tudtam tovább itthon ülni, ezért a szükségesnél korábban elindultam a találkozási pontra. Norbi persze pont most késett, és szólt, hogy egy bringa kiesett (végül elég volt a másik, de azért tartaléknak nem lett volna rossz)... Őszintén szólva nem ez volt az a pont, amikor iszonyú nagy kedvet kaptam ahhoz, hogy a jövőben sok csapatversenyen induljak. :D Viszont tudtam, ha egyszer elindulunk, akkor már jobb lesz a kedvem, és másképpen fogom gondolni. Így is lett: megjött Anna (a munkatársam) és Balázs (gyerekkori barátom) is, bepakoltunk a kocsiba, és irány Balatonfüred. Mire a szálláshoz értünk, László, a sofőrünk már ott várt ránk, és nem sokkal később Attila is csatlakozott hozzánk. Őt a futótáborokból ismerem, és nálunk aludt, mielőtt másnap reggel elindult, hogy egyéniben fussa körbe a Balatont. Közösen vacsoráztunk, beszélgettünk, egyeztettünk pár dolgot a segítőkkel, aztán elmentünk aludni - most végre tudtam is!

8:35-kor rajtoltunk, így kényelmesen meg tudtam előtte reggelizni és a készülődéssel sem kellett kapkodnom. A szállás 2 kilométerre volt a rajttól, ezt reggel lekocogtam és közben arra gondoltam: “oké, ilyen a futás, akkor ezt kell csinálni 110 km-en keresztül” és ebben a megközelítésben nem is tűnt annyira vészesen nehéznek. A rajtnál sok ismerőssel találkoztam, persze mindenki izgult, mégis nagyon jó volt a hangulat. Az utolsó percek már igazán lassan teltek, de végre elrajtoltunk, és utána egész hamar megnyugodtam. Nem foglalkoztam vele, hogy összességében mekkora táv van hátra, azt sem számolgattam, az első szakaszomból (30 km) mennyit kell még megtennem, inkább arra koncentráltam, hogy pillanatnyilag minden oké, jól érzem magam.

Meglepően gyorsan felmelegedett az idő, de igyekeztem sűrűn inni (erre Anna is figyelmeztetett, ahogy előzetesen megkértem rá), az emelkedőkön pedig visszafogtam magam, így nem fáradtam el nagyon. A lábam is teljesen jól bírtam, kicsit fájt ugyan, de semmi komoly. Sok ismerőssel találkoztam, persze a drukkolás és a biztató szavak az idegenektől is nagyon jól estek. Pont jókor jött a váltás, már éppen kezdtem volna unatkozni, amikor Norbi Zánkán átvette tőlem a chipet. Nyújtottam, ettem, pólót cseréltem, hengereztem, készültem a következő szakaszra, és úgy éreztem a körülbelül 3 óra pont elég.

Legközelebb délután kettő után indultam el Badacsonytördemicről és az elején a tűző nap ellenére is igazán jól esett a futás. Az első kilométereken nagyon bennem volt a lendület, szívesen mentem volna gyorsabban, de inkább visszafogtam magam. Találkoztam Gyulával (ő is egyéniben indult, és őt is a táborokból ismerem) majd utolértem Attilát is, akivel egy ideig együtt mentünk, beszélgettünk, aztán nekem kényelmetlen lett az a tempó és egy kicsit gyorsítottam. Hogy aztán nem sokkal később (18 km körül) tankönyvbe illő módon fejreálljak… Itt még csak rövid sétákkal szakítottam meg a futást, de már éreztem, hogy valami nagyon nem oké. Rengeteget izzadtam, kiszáradtam, amikor többet ittam, akkor pedig szúrt az oldalam, és hamarosan a gyomrom is egyre rosszabb lett. Ez volt a mélypont, nagyon vártam, hogy végre Fenékpusztára érjek, és leülhessek pihenni. Ennyire gyengének talán még egyszer sem éreztem magam verseny közben, de nem estem kétségbe, inkább az járt a fejemben, hogy nagyon össze kell kapnom magam a folytatáshoz. A feladás amúgy sem volt pálya, hiszen öten nem fértünk volna el a kocsiban. :D

Aztán elértem a váltópontig, leültem, és egy darabig nem volt kedvem felállni. Job vádli, bal vádli, jobb comb, bal comb - szép sorban elkezdtek görcsölni, én pedig közben hiába próbáltam enni, a szilárd kaja nem csúszott le, már a rágás is nehezen ment. Ezért folyadékkal vittem be valamennyi energiát, és ahogy telt az idő, kicsit erőre kaptam.

Mire Fonyódligetre értünk a kocsival, már egészen rendben voltam, és a váltás után egyből futni kezdtem. Visszafogott tempóban, semmi rohanás, de a kocogással nem volt gond. Úgy voltam vele, hogy minél többet tudok futni, annál kevesebbet kell majd sétálnom, és annál hamarabb érek célba. Aztán 14 km után éreztem, hogy elfogyott az erőm, amin nem is nagyon csodálkoztam, hiszen alig volt bennem kaja. Nem fájt különösebben semmim, csak éppen piszkosul fáradt voltam. Itt jött egy hosszabb séta, de már este 10 körül járt az idő, és hamarosan elkezdtem fázni az átizzadt pólóban, szóval igyekeztem minél nagyobb részben futni, hogy a mozgás átmelegítsen. Ennél a résznél már azt ettem és ittam a frissítőpontokon, amit éppen megkívántam, nem foglalkoztam az előre kitalált tervvel, mert úgyis rossz volt a gyomrom és futás közben szinte állandóan szúrt az oldalam. Nem mondom, hogy ez jó taktika, de arra gondoltam, ha már úgysem segít semmilyen kaja, akkor legalább olyant egyek, amihez kedvem van. :) Az átlagtempóm az előző szakasznál jóval lassabb lett (inkább le sem írom, a strava adatokon úgyis látszik), de fejben frissebb voltam, jobban éreztem magam, és tudtam, hogy a legutolsó etapot már mindenképpen meg fogom csinálni.

Amíg pihentem, elkezdett esni az eső, levegő is igencsak lehűlt, és számítottam rá, hogy a hátralévő 25 kilométerben már sok lesz a séta. Az viszont motivált, hogy, ha ezzel a szakasszal végzek, akkor teljesítem a részemet, nem kell majd újra elindulnom. Balatonvilágostól indultunk egy jó kis emelkedővel, szóval sétával kezdtem, aztán ezt váltogattam kocogással. Az órámra ráhúztam a felsőm ujját, nem akartam tudni sem a tempómat, sem azt, hogy mekkora távot tettem meg. Csak mentem előre a pocsolyákat kerülgetve és minden erőmet összeszedve. Aztán 15 km-nél annyira elkezdett fájni a jobb lábfejem, hogy onnantól már nem tudtam futni. Volt még 10 km, ami sétálva nagyon hosszú, másrészt viszont örülhetek annak, hogy idáig jól bírta a lábam és csak a legvégén kezdett sztrájkolni. Addigra már az eső is elállt, szóval Annától üzentem a többieknek, hogy hozzanak száraz felsőt, így a megfázást végül sikerült megúsznom. Ez az utolsó hosszú séta semmilyen szempontból nem esett jól, hiszen ezzel lassabban közeledtem a váltáshoz (és a pihenéshez), plusz csalódott is voltam, hogy nem tudok futni. Számítottam rá, hogy a második két szakaszom nehezebb lesz, tudtam, hogy lassulni fogok, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire szenvedőssé válik a befejezés. Aztán, amikor végre megláttam Norbit Balatonalmádiban, majdnem elsírtam magam, és azok a nehezen visszatartott könnyek nem a csalódottságról, sokkal inkább a megkönnyebbülésről és az örömről szóltak. Alig hittem el, hogy ideértem, de tényleg megcsináltam, és biztos voltam benne, hogy Norbi sem fog megállni a célig. Odaadtam neki a chipet, beültem a kocsiba, és szinte egyből el is aludtam.

Füreden ébredtem, és amikor Balázs, aki Norbit kísérte, szólt, hogy már közel vannak, odamentünk a célhoz, hogy ott várjuk őket. Nem sokkal 10 óra után Norbi felsántikált az utolsó emelkedőn (jó csapattársakhoz méltóan egész szinkronban épültünk le a verseny során), átvettük az érmeket, és elkészítették rólunk ezt a fotót:

Kár, hogy ezen csak ketten vagyunk, mert a csapat másik három tagjának is hatalmas szerepe volt a sikeres teljesítésben, nagyon sokat köszönhetünk a segítőinknek, szóval az a legkevesebb, hogy róluk is írok bővebben. Annával kezdem, akik végig egy rossz szó nélkül tekert mellettem, pedig rendesen megszivattam, amikor hidegben, esőben sétával húztam az időt. Belül talán szidott miatta (és magát is, amiért elvállalta ezt a feladatot), de ez abszolút nem látszott a viselkedésén. Ha vizet, gélt vagy bármit kértem, egyből segített, úri dolgom volt mellette, és még jókat is beszélgettünk. Amikor a végén láttam, hogy már csak sétálni tudok, mondtam, hogy ne fagyoskodjon velem, menjen nyugodtan előre, de akkor is kitartott, nem hagyott egyedül.

Balázsnak egy héttel a verseny előtt szóltam, hogy jó lenne, ha jönne, és a B-terv szerint ő lett volna a sofőrünk is. Vezetnie végül nem kellett, de így is hasznossá tette magát, két szakaszon Norbit kísérte bringával, a többi időben pedig navigált, fotózott és gerilla frissítőpontokat létesített. Ja, és Norbival is rajta keresztül üzengettünk egymásnak, hiszen mi verseny közben csak másodpercekre láttunk egymást a váltásoknál.

A sofőrünk az utolsó pillanatban a facebook-megosztásoknak köszönhetően jelentkező László lett, akivel korábban egyáltalán nem ismertük egymást, ez pedig még hihetetlenebbé teszi az önzetlenségét. Lejött Balatonra, feláldozta a hétvégéje jelentős részét azért, hogy két idegent támogasson egy őrült terv végrehajtásában, nem kért cserébe semmit és végig teljesen pozitívan állt az egészhez. Szóval, ha már ilyen szuper támogatóink voltak, akkor elég ciki lett volna a felénél azt mondani, hogy “elfáradtunk, kiszállunk”. Remélem ők is jól érezték magukat, és nem bánták meg, hogy velünk töltötték a hétvégét. Még egyszer hatalmas köszönet nekik!

25 óra 39 perc 11 másodperc alatt tettük meg a kört, amivel ki vagyok békülve, inkább az zavar, hogy ennél jobban szerettem volna teljesíteni és kevesebbet sétálni. Szóval az elégedettség mellett azért van bennem hiányérzet is. A taktikánkat (4 hosszú futás fejenként) utólag sem tartom rossznak, szerintem akkor sem lettünk volna lényegesen gyorsabbak, ha több rövidebb szakaszt futunk. A téli 2 hónapos kényszerpihenő azonban biztosan nem tett jót, valószínűleg egész más lett volna a helyzet, ha akkor is rendszeresen tudok résztávozni és hosszúkat futni. De igazából semmi értelme azon gondolkodni, mi lett volna, ha… Az biztos, hogy ez egy minden szempontól nagyon kemény verseny volt, ami során sok maradandó élménnyel gazdagodtam és a legkevésbé sem bánom, hogy belevágtunk. Ki akartuk próbálni milyen egy ekkora távot párosban teljesíteni, hát megkaptuk, amit kértünk. :) Úgy érzem, ettől még erősebb lettem, sok hasznos tapasztalatot szereztem, amik jól jönnek majd a jövőben. Most jöhet egy kis pihenés, addig el tudok gondolkodni azon, mit csináltam jól és mit rosszul, az utóbbiakon hogyan tudnék javítani, hogy legközelebb még jobban menjen. Jövő szerdán pedig kezdődik a következő Runner’s World futótábor, ami szuper kombinációja a futásnak és a lazításnak - Attilával tuti lesz miről beszélnünk. :)