Már korábban is akartam írni a decemberi kényszerpihenőmről, de amíg tartott, addig nem volt hozzá sok kedvem, utána pedig azért nem foglalkoztam vele, mert örültem, hogy végre újra futhatok. Viszont most beszámolok róla, hiszen ez is a futótörténetem része, és talán egyszer valaki számára még hasznosak is lesznek a tapasztalataim.
A Balaton Maraton másnapján az előző napi, átlagosnál komolyabb terheléssel nem törődve elindultam az edzéstervemben szereplő edzésre. Utólag persze már tudom, hogy ez nem volt túl okos döntés, de a fáradtság ellenére is volt kedvem a futáshoz, és kifejezetten jól is ment, az átlagnál még jobb tempó is társult a szokásos pulzushoz. Aztán az utolsó pár kilométer közben jelentkezett egy enyhén kellemetlen, szúró érzés a jobb bokám környékén. Ekkor még nem törődtem vele különösebben, de később amikor kimentem kajálni, már 1-2 megállót is inkább tömegközlekedéssel tettem meg, mert nem esett túl jól a séta (vagy inkább bicegés). Hétfőn pihenőnap jött, és talán csak az optimizmusom miatt, de úgy éreztem, kicsit javult a helyzet. Aztán kedden este a bemelegítés hosszabb lett, mint maga a futás: újra előjött a szúró fájdalom és párszáz méter után beláttam, hogy ez csak értelmetlen szenvedés. Legközelebb két nap múlva indultam el futni, de akkor sem jártam több sikerrel. Közben sorra hagytam ki az edzésterv feladatait, és egyre reménytelenebbé vált, hogy el tudok indulni a hétvégi versenyen. 20 km futás terepen?! Annak sem láttam sok esélyét, hogy képes lennék síkon lesétálni ennyit…
Szinte biztos voltam benne, hogy achilessemmel van probléma, de azért voltak kétségeim, szóval inkább elmentem orvoshoz. Normál esetben ahogy a gyógyszereket úgy az orvosokat is igyekszem elkerülni, de itt most futásról volt szó, az pedig mindent felülír. Persze leginkább arra voltam kíváncsi, hogy várhatóan mennyi pihenőre lesz szükségem, mikor futhatok újra. Egy vizsgálat és röntgen után bebizonyosodott az achilles-gyulladás és a doki két-három hét szünetet javasolt.
Ekkor derült ki, hogy elég találóan választottam meg a blog címét, ugyanis tényleg a kilométerek megszállottja vagyok. Azért igyekeztem a helyzet pozitív oldalát nézni: a kihagyott edzések plusz szabadidőt jelentettek, vagyis többet tudtam foglalkozni az egyéb hobbijaimmal. “Túlélési forgatókönyvet” gyártottam, azaz kitaláltam, mivel kössem le magam. Még szerencse, hogy sok dolog érdekel, például néhány sorozattal kapcsolatban be tudtam hozni a lemaradásomat, gyakrabban jártam moziba és többet olvastam. Közben persze nagyon hiányzott a futás, de igyekeztem elterelni a figyelmemet, és nem egyfolytában ezen gondolkodni. A kihagyott verseny persze nem érintett túl jól (ez volt az első alkalom, hogy sérülés miatt veszni hagytam egy nevezést), de legalább a decemberi Szigetfutás lebonyolításában így is részt tudtam venni. Ez egy havi rendszerességű, szuper hangulatú esemény, én 2016 tavaszán csatlakoztam az önkéntesekhez, azóta igyekszem segíteni a szervezők munkáját. Általában zárófutó szoktam lenni, most ehelyett a technikai dolgok beállításából és az időmérésből vettem ki a részemet. Így, ha én nem is tudtam futni, legalább mások futásához hozzájárulhattam egy kicsit.
Étrend szempontjából a kényszerszünet első pár napjában kihasználtam, hogy nincsenek edzéseim, szóval eléggé félrekajáltam (úgyis pótolni kellett a boldogsághormont, vagy mi). Aztán rájöttem, hogy ez legfeljebb rövid ideig okés, hosszabb távon abszolút nem jelent megoldást, szóval nem kéne a kilométereket plusz kilogrammokra cserélni. Ezért elhatároztam, hogy hiába nem tudom, mikor futhatok újra, azon leszek, hogy a lehető legjobb formában vághassak majd neki. Átlagosan naponta kb. 2 órát szoktam a futásra fordítani, ez most ugyan kiesett, de a maradék 22 órát azért igyekeztem a szokásos módon eltölteni. Odafigyeltem az étrendemre, eljártam az erőnléti edzésekre, és sokat pihentem. Viszont még így is a szokásosnál kevésbé éreztem fittnek, energikusnak magam, több alvásra volt szükségem.
Aztán javulni kezdett a helyzet, séta közben már teljesen elmúlt a fájdalom, és Balaton Maraton után 3 héttel egy szombat reggelen elindultam egy könnyű, rövid kocogásra. Kifejezetten izgultam, hogy minden rendben lesz-e, hasonló hangulatom volt, mint egy vizsga előtt. A szokásosnál is jobban figyeltem arra, hogy mit érzek futás közben, de szerencsére semmi gyanús nem tűnt fel. Nem mostanában örültem ennyire 5 lassú km-nek, ezúttal viszont igazi sikerélményt jelentett, nagyon kellett már a visszatérés. Másnap a leendő UB-csapatom három tagjával futottam együtt, aztán fokozatosan elkezdtem becsatlakozni az edzéstervhez. Egész gyorsan visszarázódtam, nem sokkal később már ismét a régi formámban tudtam végezni az edzéseket.
Ui. #1: Persze tudom, hogy ez a szűk három hétig tartó szünet valójában semmi egy komolyabb sérülés okozta kényszerpihenőhöz képest, nem is az a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy nagy ügyet csináljak a futók körében viszonylag gyakori achilles-gyulladásból, csak le akartam írni, hogyan éltem meg ezt az időszakot. Ezalatt még világosabbá vált, mennyire fontos számomra a futás, és el sem tudom képzelni, hogy időhiány vagy lustaság miatt hagyjak ki több hetet. Ha egészséges vagyok, akkor történjen bármi, találok rá alkalmat, hogy futni mehessek. Ez pedig éppen elég motivációt jelent, amikor a mostanihoz hasonló hideg időszakban kicsit nehezebb elindulnom.
Ui. #2: Az orvosi vizsgálat során ismét szembesültem vele, hogy igencsak lúdtalpas vagyok. Ezzel eddig nem sokat foglalkoztam, ez a sérülés viszont kellően megijesztett ahhoz, hogy odafigyeljek rá, és végre csináltassak egy talpbetétet. A futás az a hobbim, amitől nem sajnálom az időt és a pénzt sem, szóval, ha erre van szükség, akkor nem halogatom tovább a dolgot. Már voltam talpelemzésen, ha elkészül a betét, akkor beszámolok majd a tapasztalataimról.
