Nem szeretek maratont futni. Fáj. Ezt persze nem úgy értem, hogy a táv teljesítése mindenképpen fájdalommal jár, de, ha valaki a korábbi eredményeinél jobbat akar elérni, akkor azért bizony meg kell küzdenie, és könnyen lehet, hogy az utolsó kilométereket már összeszorított fogakkal fogja megtenni. Miért indulok időnként maratonon, akkor is, ha nem szeretem? Azért, mert új maratoni rekordot viszont nagyon szeretek elérni, és ehhez mindenképpen maratont kell futni. Ki van ez találva! :)
Idén a résztávos edzéseken sokat gyorsultam, az alaptempóm is jobb lett, és Sanyosszal szeptember eleje körül kitaláltuk, hogy jó lenne megnézni, mire vagyok képes egy maratonon. Ez a táv számomra pont a “még gyors, de már hosszú” kategória, ami elég kemény kombináció. Az ennél hosszabb versenyeket már visszafogottabb iramban szoktam futni, több időt szánok a frissítésre, és sokkal kisebb jelentősége van például egy wc-szünetnek, a 42 kilométer viszont egy összefüggő rohanás, ahol szinte minden másodperc számít. A Budapest Maraton lett a kiválaszott verseny, ami ugyan nem a leggyorsabb pálya az emelkedők és a macskaköves részek miatt, de legalább nem kell hozzá utazni és az ismerős szurkolók segítségére is számíthatok.
Mindenképpen a korábbi leggyorsabb időmnél (3:11:59) jobbat akartam elérni, és úgy éreztem, a 3:10-en belüli eredmény, vagyis a 4:30 alatti iram is reális. Sanyosz azt mondta, a 4:25-nek is menni kell, szóval a kettő közé lőttem be a versenytempót. Az edzések jól mentek, a maratont három héttel megelőző 30 kilométeres gyors futás nagyon jól sikerült, az eddigi legjobb formámban voltam, vagyis tényleg komoly esélyeim voltak a PB-re. Ez plusz motivációt adott, de egyben plusz terhet is jelentett, nagyon akartam, hogy jó eredményt érjek el, és az utolsó napokban egyre jobban izgultam.
Az egyetemi éveim alatt gyakran Dropkick Murphys-t hallgatva indultam el vizsgázni, a Hang ‘Em High mindig magabiztossá tett, és úgy felspannolt, mintha éppen háborúba vonulnék. Vasárnap reggel is ezt a számot indítottam el, amikor a versenyközpont felé mentem, és csak útközben esett le, hogy most is ugyanúgy a Lágymányosi Campus-ra tartok, mint akkoriban, és a maraton is tekinthető egyfajta vizsgának.
Hideg volt, az eső pedig szemerkélt, de futáshoz pont ideálisnak tűnt az idő, és alapos bemelegítés után már nem is fáztam. A rajtot követően gyorsan fel tudtam venni a tervezett tempót, nem kellett másokat kerülgetnem és nem kezdtem túl gyorsan sem. Szinte egyből ráfordultunk a rakpartra, és észak felé haladva a kellemetlen, hideg szembeszéllel kellett megküzdeni. Nem esett jól, de azzal nyugtattam magam, hogy a legvégén úgyis dél felé futunk majd, és remélhetőleg akkor hátszelünk lesz. 3 km után értünk először a Sanyoszistálló szurkolói pontjához, akik hideg ellenére is szuper hangulatot csináltak, jó volt belegondolni, hogy még háromszor fogok velük találkozni.
A Margit hídnál jött a forduló, amit egy könnyebb, hátszeles szakasz követett. Tudtam, hogy ez még nagyon a táv eleje, de örültem, hogy jól esik a futás és nem kell küzdenem az egyenletes tempó megtartásáért. 12 km után átfutottunk a későbbi célkapu alatt, és persze arra gondoltam, milyen jó lesz majd ugyanitt lenni a végén. De addig még sok volt hátra, például a hosszú szembeszeles rész a rakparton. Számítottam rá, hogy ez nehéz lesz és az is volt. Viszont ezen a szakaszon is 4:30-as iramon belül tudtam maradni, azon pedig nem erőlködtem, hogy gyorsítsak, úgyis előnyben voltam a tervhez képest. Megnyugtató volt ezt látni, mert itt már nem esett túl jól a futás, olyan érzés volt, mint egy előrehozott fal, és csak bízni tudtam benne, hogy cserébe később majd könnyebb lesz. 20 km-nél bő másfél perc tartalékom volt, így a táv második felében akár még egy kis lassulás is belefért, de azért igyekeztem tartani a korábbi tempót.
Az istállós csapat biztatására legközelebb csak 40 km körül számíthattam, és itt sok helyen egyáltalán nem voltak szurkolók az útvonal mellett, pedig ez nekem sokat szokott segíteni. A frissítés segítségével daraboltam fej fejben a távot, nem azzal foglalkoztam, mennyi van még hátra a célig, hanem arra gondoltam, mikor fogom megenni a következő gélt, és ezeket a kisebb szakaszokat könnyebb volt leküzdeni. Az óbudai fordító után kezdődtek az emelkedők, amiken kicsit visszavettem, de alig lassultam, és nem éreztem úgy, hogy sokat kivettek volna belőlem. A szigeten nagyon jó érzés volt átfutni, megnyugodtam, és kezdtem tényleg elhinni, hogy ebből egy igazán jó maraton lesz.
Aztán a pesti rakparton ismét jött a szembeszél, de ez nem volt hosszú szakasz, és közben végig arra gondoltam, hogy 34 km után már csak a budai hátszeles rész lesz hátra. Persze addigra eléggé elfáradtam, szóval az sem ment annyira simán. Fura helyzet volt: azt éreztem, hogy fáradtak a lábaim, nem igazán megy a futás, inkább csak küszködve kocogok, ehhez képest az órámon folyamatosan 4:20 körüli tempót láttam, és ezt tudtam is tartani. Oké, akkor nincs nagy baj, csak elfogy majd a hátralévő táv. Aztán negyedszer is odaértem a szurkolói pontunkhoz, és akkora ovációt kaptam a többiektől, hogy szinte felrobbant a rakpart Erzsébet híd alatti része. Olyan volt, mintha az egész esemény csak miattam lenne megrendezve, iszonyú jól esett a biztatás. Tudtam, hogy még van 2 km, ami alatt bármi történhet (két éve pont a legvégén fogytam el teljesen), de ekkora energialöketnek már be kellett repítenie a célba.
Úgy látszik ez egy ilyen maraton volt: előrehozott fallal és előrehozott eufóriával. Innentől felszabadultan, vidáman futottam, a végén pedig alig hittem a célkapu feletti órának: 3:05:34 lett a hivatalos eredményem! Közel hat és fél percet tudtam javítani a korábbi rekordomon, a legoptimistább, legbátrabb tervemnél is jobban sikerült ez a verseny, és még a negatív split is összejött. A rajt előtt belegondoltam, vajon elégedett leszek-e, ha sikerül az új rekord, de 3:10-nél lassabbat futok… Nos, ez teljesen tárgytalan lett, így természetesen nem kérdéses az elégedettségem. Ahogy az sem, hogy megérte beletenni a munkát a felkészülésbe, és akkor is kimenni futni, ha éppen semmi kedvem nem volt az időjárás vagy mondjuk a fáradtság miatt. Ha a következő pár napban kérdezi valaki, azt fogom válaszolni, hogy mégis szeretek maratont futni. :)
