Lassan kezd rendszeressé válni, hogy augusztus közepén futok egy éjszakai hosszút. A Korinthosz 81 km-es távját eddig kétszer teljesítettem, idén is először az volt tervben, de egyrészt ott ezúttal délutánra tették a rajtott, másrészt pedig győzött a változatosság izgalma illetve a kevesebb utazás kényelme, szóval végül a Suhanj! 6 mellett döntöttem. Úgyis már régóta akartam egy hatórás verseny, mert eddig csak egyszer vettem részt ilyenen, aminek már közel 4 éve, és szinte biztos voltam benne, hogy az akkori eredményemnél (64 km) most már többre vagyok képes. Persze hat óra alatt már bármi közbejöhet, tudtam, hogy nem lesz könnyű, az aktuális formámból kiindulva mégis bizakodó voltam, és a 70 km-t tűztem ki elsődleges célnak. Viszont magamat ismerve tudtam, hogy igazán elégedett úgyis csak akkor leszek, ha összejön a 72 km, amihez 5-ös átlagtempó kell…
Két dologtól tartottam: az egyik a kilométerenkénti megfordulás volt, a másik pedig az éjszakai fáradtság. Igaz, hogy nem először versenyeztem ebben a napszakban, de az utóbbi időben elég stabilan beállt a napirendem, 11 óra után már csak nagyon ritkán vagyok ébren. Annak érdekében, hogy szoktassam magam ehhez a körülményhez, volt egy éjfélkor kezdődő 40 km-es edzésem, aminek nagyjából a közepére ébredt fel rendesen a szervezetem. A táv első felében a szokásosnál nehezebben ment a mozgás, a máskor könnyű tempót megterhelőnek éreztem, és nehéz volt elképzelni, hogy ezt akarom csinálni 6 órán keresztül. Aztán fura módon a fáradással együtt fokozatosan élénkültem is, kezdtem jobban érezni magam, és optimistán fejeztem be azt az edzést.
Az előbb említett két dologhoz képest a monotonitás miatt kevésbé aggódtam, azt általában jól szoktam bírni, a körözgetés pedig a frissítés szempontjából még előnyös is. Főleg úgy, hogy Balázs a Spártai százas után megint jött segíteni, alvás helyett inkább egész éjjel az én kulacsaimat töltötte újra, és a géljeimet készítette ki, hogy futás közben csak pár másodpercre kelljen megállnom. Köszi még egyszer!!
Az éjféli rajt hátulütője, hogy előtte egész nap lehet a verseny miatt izgulni, amire én hajlamos is vagyok. Most napközben sikerült nem folyamatosan erre gondolnom, tudtam pihenni, csak este, készülődés közben lett úrrá rajtam az izgalom, de akkor is pozitív előérzetem volt. Bemelegítés közben jól esett a mozgás, egyáltalán nem éreztem azt a fáradtságot, álmosságot, amit az éjszakai hosszú edzésen. A rajtra már rendesen fel voltam pörögve, ezért a tervezett 4:50-es iramnál gyorsabban kezdtem. Az első két órát az örömfutás és a folyamatos koncentráció keveréke tette ki. Vigyáznom kellett, hogy ne toljam nagyon túl, de közben azért ki akartam használni, hogy könnyen megy az erősebb tempó és szereztem egy kis tartalékot későbbre. Arra is figyeltem, hogy hiába nem vagyok sem éhes, sem szomjas, időben elkezdjek rendszeresen frissíteni.
Aztán 2 és 3 között jött a leghosszabb óra, amikor nem lassultam ugyan, de egyre kevésbé esett jól a futás. Untam a pályát, zavartak a fordítók, nem volt túl jó a gyomrom sem, és kezdtem fáradni, pedig a célként kitűzött távhoz képest még csak nagyon keveset tettem meg. Itt jött egy legalább másfél, de talán inkább két órás szakasz, amikor úgy futottam, hogy nem volt kedvem futni. Akkor miért folytattam mégis? Egyszerűen azért, mert feladni még kevesebb kedvem volt. Nem vagyok jó újraindulásokban, szóval tudtam, ha megállok, főleg, ha le is ülök pár percre pihenni, akkor szinte biztosan vége a versenyemnek, az pedig nem lehet, hogy fizikailag egész jól vagyok, mégis kiszállok a fele körül… Ha nagyon fáj valami és sérülést kockáztatok, az persze más, de ezúttal nem erről volt szó. Így aztán ezt fejben szépen megbeszéltem magammal, és futottam tovább. A tervemhez képest jól álltam, ezért belefért, hogy elkezdjek visszavenni a tempóból - úgysem gyakran fordul elő, hogy még Pinyő, a “kocogjunk 4:20-ban” prófétája is azt tanácsolja, lassítsak. Ezután fokozatosan javult a helyzet, 4 óra körül már újra volt kedvem futni, elkezdtem számolgatni, mennyi van még hátra a 70 km-ig, és teljesen reálisnak tűnt, hogy össze fog jönni.
Közben sem éreztem azt, és utólag sem gondolom úgy, hogy elfutottam volna a verseny elejét. Ilyen távoknál nem szoktam minden áron az egyenletes tempóra törekedni, mert amit az elején benne hagyok, azt nem tudom fixen kihasználni a végén. Kellett a gyors kezdés ahhoz, hogy az utolsó két órában már ne kelljen sietnem a célom eléréséhez, a mezőnyhöz képest pedig így is kevésbé lassultam, hiszen még előzni is tudtam. A helyezésemmel amúgy közben egyáltalán nem foglalkoztam, Balázsnak is szóltam, hogy nem érdekel az állás, ne mondja meg, hányadik vagyok. Persze amikor a 6 óra végén, a hivatalos mérés szerint 73.439 km után megálltam, és megtudtam, hogy második lettem, annak azért nagyon örültem. Kifejezetten fárasztó, megterhelő verseny volt, de a merészebb célom is összejött és 4:54-es átlagtempót sikerült elérnem, szóval az öröm egyértelműen felülírta a kimerültséget. Az éjszakai futásnak pedig van egy olyan előnye, hogy utána a reggel nyolcas sörözésben nincs semmi fura! :)
