Van egy olyan érzésem, hogy ez most egy különösen hosszú bejegyzés lesz, sok mindenről szeretnék mesélni, szóval aki csak a lényegre kíváncsi, annak már rögtön az elején leírom az eredményt, hogy ne raboljam az idejét: 8 óra 46 perc és 14 másodperc alatt teljesítettem a Korinthosz.hu kb. 81 km-es távját.
A “kicsit” részletesebben verzió: a felkészülésem bemutatását ott hagytam abba, hogy utolsó este a Whiplasht tervezem megnézni. Így is tettem, aztán lefeküdtem aludni, vagyis inkább forgolódni. A nagy meleg miatt napok óta nem jött össze egy igazi, pihentető alvás, és ezen nyilván az sem segített, hogy egyre jobban izgultam. Pénteken időben felkeltem, hogy mindenre legyen időm, “nyugodtan” tudjak készülődni. Délután utaztam Szekszárdra, és tök frankó, bőrüléses buszt kaptunk. Nekem nem kell sok az örömhöz, annyira tetszett, hogy le is fényképeztem. Online jegyvásárlásnál lehetett ülőhelyet választani, és természetesen a 81-es számút vettem meg.
A légkondis buszról leszállva még durvábbnak érződött a hőség, és együttéreztem a 160 km-es távon indulókkal, akik ekkor már kb. két órája a tűző napon futottak. Elindultam a szállásom felé, és útközben elhatároztam, hogy a közeljövőben el fogok jönni ide nyaralni is, mert tetszik ez a város. Az elmúlt három évben most járok itt negyedszer, de mindig futóverseny miatt jöttem (a korábbi három alkalom a Borvidék Félmaraton volt), jó lenne egyszer csak úgy lazán turistáskodni. Direkt olyan szállást választottam, ami közel van a versenyközponthoz (és, ami még fontosabb: a célhoz is), így gyorsan elintéztem a rajtszám felvételét és az egyéni frissítő leadását. Utóbbit nem vittem túlzásba, néhány gélt és előre bekevert bcaa-t küldtem ki, plusz egy pólót biztonsági tartalékként.
Ezután sétálgattam egy kicsit a környéken, ami talán nem a legokosabb dolog ennyi futás előtt, de sokkal nehezebb lett volna egyhelyben ülni, és amúgy is akartam valamit vacsorázni. Végül egy szép adag tésztát ettem egy hangulatos étteremben, és kezdtem úgy érezni magam, mintha nyaralnék. Csak éppen nem wellness vagy egy kellemes borozgatás volt a további program, hanem a technikai értekezlet. Öcsi (az egyik főszervező) még egyszer elmondott minden hasznos infót, és közben szembesültem vele, hogy mennyire fiatal vagyok a mezőny többségéhez képest. Ez persze nem meglepő, az ultrafutás nem kifejezetten a huszonévesek sportja. A tájékoztatón találkoztam pár ismerőssel is, jó volt velük néhány szót váltani. Mocskosul izgultam, de azért jól éreztem magam, és a lábam is némi bizakodásra adott okot.
9 körül vittek át minket busszal Bajára, és pont egy velem egyidős srác ült mellém, aki szintén egyedül vágott neki a távnak. Megnyugtató, hogy nem csak én vagyok ilyen őrült. Bajára érve láttunk pár 160-as futót, akik akkor nagyjából féltávnál tartottak. Durva volt belegondolni, hogy ők Szekszárdtól elfutottak ideig, aztán most megteszik ugyanezt az útvonalat visszafelé is. Ehhez viszonyítva az én tervem egyből kevésbé tűnik nehéznek, de azért nem voltak kétségeim afelől, hogy meg fogok vele szenvedni. Sok futónak volt biciklis kísérője vagy olyan segítője, aki a frissítőpontokon várta, és elgondolkodtam rajta, hogy talán egyszer nekem is így kellene elindulnom egy hosszabb távon, de nem tudtam eldönteni, mennyire lenne jó ötlet. Amikor néha találkozok verseny közben egy ismerőssel, aki mond pár biztató szót, az nagyon jól esik, de a folyamatos társaság lehet, hogy zavarna. Mivel még elég sok idő volt a rajtig, több hasonló dolgon is elgondolkodtam, nézegettem a többi futót, és kezdtem elbizonytalanodni. Szerencsére találkoztam két lánnyal, aki párosban futották a távot (Brigi a Runner’s World online főszerkesztője [asszem], Rékának pedig szintén Sanyosz az edzője, de eredetileg őt is egy RW-táborból ismerem), és velük beszélgettem egy kicsit, ami kizökkentett a bizonytalanságból.
Aztán elrajtoltunk. Gondolom a legtöbb olvasó számára maga a verseny az egész történet legérdekesebb része, de mit is meséljek róla… Lehet, hogy nem is tudok olyan sokat? Pedig 8 és háromnegyed óra volt, és nem telt eseménytelenül. A kezdés frankón ment, az első 10 km-en jól éreztem magam, élveztem a futást, de ez nem tartott sokáig, mert viszonylag korán jött az első mélypont. 20-30 kilométer környékén nem igazán tett jót, ahogy monoton gáton haladtunk előre a sötétben. Fáradtam is, a lábam sem volt annyira tuti, de leginkább fejben éreztem magam gyengének. Csak ekkor éreztem mennyire nem tett jó, hogy a felkészülésem utolsó két hete szinte teljesen kiesett, egy héttel korábban mindössze pár km-t tudtam futni, és sokáig erősen kérdéses volt, egyáltalán el tudok-e indulni. Az elmúlt héten túl sokszor fordult meg a fejemben a visszalépés vagy a feladás, és ezek a negatív gondolatok csúnyán rámtörtek azon a sötét, unalmas szakaszon. Ennyiszer még egy versenyen sem gondoltam a feladásra, és nem pusztán kósza gondolatként, hanem komolyan mérlegeltem a lehetőséget.
De valami mindig továbbvitt! Először az, hogy miért adnám fel, ha tudok futni. Itt még 5:40 körüli volt a tempóm, és fura lett volna ezzel sétálni. Aztán néha egy-egy ismerőssel találkoztam. Például Hummel Gyulával, akiről kiderült, hogy olvasta a blogomat, szóval, ha megnézi ezt a bejegyzést, akkor innen is üdvözlöm! Később azt próbáltam eldönteni, hogy a lábam egyre rosszabb, vagy fejben vagyok szétesve. Kitaláltam egy vész-forgatókönyvet, ami az lett volna, hogy kb. 5 óra alatt eljutok 50 km-ig, onnan pedig szépen lesétálom a maradék 31-et. A terv első felét meg is valósítottam, de közben feljött a nap, a kedvem is jobb lett, és rájöttem, ha lassan futok, az nem rosszabb a sétánál, és úgy hamarabb végzek. Amúgy sem igazán tudtam elképzelni, hogy ilyen hosszú távot sétálva tegyek meg, szóval egy-egy rövidebb pihenő után mindig megindultam. Amikor 50 után is tudtam futni, akkor elkezdtem elhinni, hogy tényleg meglehet ez a verseny. A laza kocogás nem is esett rosszul, 6:00-6:10 körüli volt a tempóm, így már azon gondolkodtam, hogy ebből akár még egy egész korrekt idő is lehet.
Jött egy földutas rész, ahol nagyon hosszúnak tűntek a kilométerek. Ugyanúgy kb. 6 percenként tettem meg egyet, de ezeket a hat perceket itt igazán hosszúnak éreztem az órám két jelzése között. 64 km után belegondoltam, hogy ez már idő és távolság tekintetében is az eddigi leghosszabb futásom, ez pedig valahogy megnyugtatott és motivált is. A frissítőpontok után mindig sétáltam párszáz métert, de utána újra el tudtam indulni, és a körülményekhez képest egész jól ment a mozgás. Az utolsó 10 km-en két ismerőssel is találkoztam, de rövid közös futás után mindkettejüket elengedtem, a lábaimnak időről időre sétára volt szüksége. A bal achillesem a végén már eléggé fájt, így még inkább óvatos voltam, talán ezzel sikerült javítanom a helyzeten. Szekszárdon amúgy is várt még ránk egy szép emelkedős szakasz, ahol eszembe sem jutott futni. Azt hittem Öcsi a Borvidék Félmaraton útvonalának kijelölésekor kiéli a szadizmusát, de azért ide is jutott belőle. Viszont, ha már megemlítettem, akkor úgy korrekt, ha azt is hozzáteszem, szuperül megszervezte ezt a versenyt! A frissítőpontok kínálata elsőosztályú volt, az ott lévők pedig igyekeztek mindenben a futók segítségére lenni. Amit csak lehetett, azt megtették, hogy megkönnyítsék számunkra a futást, szóval minden szervezőnek jár egy hatalmas pacsi, kiemelkedő versenyt hoztak össze! Szerencsére az én frissítésem is rendben volt, talán az edzésekhez képest lassabb tempónak köszönhető, de most a gyomrom sem lett rossz a végére, pedig ugyanazt a decathlonos gélt használtam, mint korábban. Emellett nagyjából óránként vettem be sótablettát, felváltva ittam izót illetve vizet, és több helyen is megkockáztattam egy kis kólát, de abból sem lett baj.
A cél előtt nem sokkal elmentek mellettem autóval Rékáék, és jól esett a tőlük kapott utolsó energialöket. Aztán megkaptam a szép nagy befutószalagot rajta a nevemmel, és valami hasonlót érdemes lenne az orvoslásban is alkalmazni, mert egy csapásra minden fájdalmam elmúlt tőle! Beértem, kezet fogtam Öcsiékkel, elindultam a cuccomért, de kellett még egy kis idő, mire felfogtam, hogy tényleg megcsináltam, ráadásul bő két órával a szintidőn belül. Három hete ezt még talán kevésbé tartottam volna meglepőnek, de, ha belegondolok, hogy a sérülésem után pár km lefutása is komoly kihívást jelentett, és a semmiből kapartam össze az esélyeimet, akkor még most is alig tudom elhinni, hogy sikerült. Nem tudom pontosan miért, de az utóbbi időben azt éreztem, hogy nagyon végig kell mennem ezen az úton, ami fizikailag Baja és Szekszárd között van, de igazából többről szól ennél. Ezért nem tudtam elengedni a versenyt, ezért küzdöttem az utolsó szalmaszálba kapaszkodva is, és nem volt hiábavaló, mert sikerült legyőznöm magam. Félresöpörtem a negatív gondolatokat, akármilyen távolinak is tűnt a cél, kitartóan mentem előre, hogy legalább egy újabb lépéssel közeledjek felé, és a sok lépésből végül összejött a 81 km.
Gyorsan írtam anyunak egy sms-t, hogy megnyugodjon, aztán Sanyosznak is írni akartam, de Réka már szólhatott neki, mert ahogy bekapcsoltam a netet, egyből az ő gratulációja ugrott fel. Miközben válaszoltam rá, erőt gyűjtöttem, hogy le merjem venni a zoknimat, de közel sem volt olyan vészes a helyzet, mint amitől tartottam. Ilyen tekintetben egész olcsón megúsztam, viszont a járás kifejezetten fájdalmasan megy, nehezen veszem rá magam, hogy felkeljek az ágyból. Aludni mégsincs kedvem, a fáradtság ellenére is túlságosan pörgök a frissen átélt élményektől. Egy éjszaka kimaradt, alvás helyett végig talpon voltam, és ebbe elég furcsa belegondolni, de legalább rá tudom fogni a fogalmazási hibákat ebben a bejegyzésben. :) Most pedig igyekszem összekaparni magam az esti bankettre…
Folytatás: a bankett szuper volt, és bárkivel beszélgettem, mindenki lelkesen dicsérte a szervezést. Egy finom svédasztalos vacsora után jött az ünnepélyes eredményhirdetés, de nem csak a helyezetteket szólították a színpadra, hanem minden teljesítőt, hiszen itt kaptuk meg a pólót, az érmet és az oklevelet. 81 km után még pár lépcsőfokot le kellett küzdenem, hogy átvehessem a csomagomat, de ezek után már akár négykézláb is felmásztam volna érte. Jól éreztem magam, viszont a program végére nagyon álmos voltam, így bulizás helyett egyből viszamentem a szállásra és bezuhantam az ágyba. Másnap reggel nem voltam biztos benne, hogy ki tudok belőle mászni, de azért legalább annyira össze kellett szednem magam, hogy hazajussak. Végül nem is volt olyan nehéz, itthon pedig már tényleg jöhet a pihenés. Most úgyis pihenőhét következik az edzéstervemben, és ezt a feladatot különösen komolyan fogom venni!
És utána? Még 4 és fél hónap van hátra az évből, de idén már nem tervezek túl sok versenyt, maraton feletti távot pedig egyáltalán nem. Persze azért lazsálni sem fogok, éppen ellenkezőleg, inkább gyorsulni szeretnék a következő időszakban. A pontos terv még alakul, de jó lenne például november végén Siófokon küzdeni egy új félmaratoni rekordért. A bringás kísérettel kapcsolatban pedig arra jutottam, hogy inkább én szeretném kipróbálni magam kísérőként vagy segítőként, mert biztos vagyok benne, hogy az is egy nagyon érdekes kihívás lenne.
