Balaton Szupermaraton - 3. rész: a verseny

Két napja fejeződött be a verseny, a lábaimban még határozottan érzem a 196 km hatását, de egyébként már egész jól kipihentem magam, szóval belekezdek az élménybeszámoló megírásába amíg még frissek az emlékek. Igyekszem nagyjából időrendben végigmenni az eseményeken, azonban valószínűleg még így is bőven fogok csapongani, de most amúgy sem a precizitás a célom. Egy valamit viszont semmiképpen nem szeretnék kihagyni, szóval a biztonság kedvéért ezzel kezdem: nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki bárhol, bármilyen formában bíztatott, drukkolt, segített! Általában nem vagyok túl aktív a közösségi oldalakon, de most tényleg minden egyes hozzászólás jól esett (sőt, még a lájkok is), és plusz motivációt adott. Oké, tudom jól, hogy ez így most nagyon nyálasan hangzik, és úgy tűnhet, pusztán illendőségből írom le, de szerintem elég “csak” egy maratont lefutni ahhoz, hogy valaki megértse milyen hasznos tud lenni az ilyen támogatás. Egyéniben, biciklis és autós kísérő nélkül vágtam neki a versenynek, mégsem éreztem magam egyedül, hiszen tudtam, hogy sokan szorítanak nekem. Sőt, a befutóra még bringás társaságom is lett - de erről majd később, most kezdjük az első nappal.

Utolsó este ugyan izgultam, de egész jól tudtam aludni, és csütörtök reggel frissen ébredtem. Utazótáskával az oldalamon, lelkesen indultam meg a vasútállomásra, hogy elutazzak egy hosszú hétvégére. Nem is olyan régen, még a nyári fesztiváloknál történt hasonló, csak akkor futócipő helyett acélbetétes bakancs volt rajtam, és nem éppen izotóniás itallal oldottam meg a folyadékpótlást. :D Egyébként időközben több párhuzamot is észrevettem a Balaton Szupermaraton és a fesztiválok között, például bizonyos szempontból mindkettő a test szórakoztató leamortizálása, és nagyon fura utánuk visszarázódni az átlagos hétköznapokba.

A vonatút alatt olvasással próbáltam elterelni a figyelmemet, de még így is eléggé izgultam. A fontos versenyeknél mindig a rajt előtti utolsó pár óra a legnehezebb, ilyenkor nagyon lassan telik az idő, és egyre jobban várom, hogy megkezdődjön a futás. Még jó, hogy nem kellett sokat utaznom, és közben egy sms-t is kaptam anyutól. Tudtam, hogy aggódik értem, de azért drukkol is, hogy, ha már egyszer belevágtam ebbe az őrültségbe, akkor tudjam is végigcsinálni. A siófoki állomástól még kb. 3 km-t kellett sétálnom a versenyközpontig, és ez nem pont a legkényelmesebb módja az odajutásnak, de az időmbe lazán belefért, abban pedig biztos voltam, hogy taxiért nem fogok fizetni. Közben a nap is kisütött, nem fáztam, és egyre jobban bíztam benne, hogy mégsem lesz olyan durván hideg, mint amit az időjósok tippeltek. 

Odaértem a Hotel Magisternhez, átvettem a szobámat, gyorsan leadtam az egyéni frissítőmet és a táskámat, aztán elkezdtem bemelegíteni. Végre 10:45 lett, vagyis eljött a rajt pillanata. Nem indult a legkellemesebben a verseny, mert az elején elég kényelmetlen, zsibbadó érzés volt a lábaimban, de már megtanultam, hogy ilyenkor pánikolás helyett az a legjobb, ha egyszerűen tovább futok, hiszen az esetek többségében rövid időn belül magától megoldódik a helyzet. Ezúttal is így lett, 5-6 km után minden helyrejött, sokkal jobban esett a mozgás. Annyira belelendültem, hogy a második frissítőpont mellett kapásból el is mentem, valahogy túl későn fogtam fel, hogy melyik az egyéni indulók asztala. Persze okosabb lett volna ekkor visszasétálni pár métert, de én inkább mentem tovább előre, a táv elején még belefért, hogy ritkábban igyak, utána pedig már minden pontnál megálltam egy rövid időre.

Az edzéstervben a versenyre is szerepelt ajánlott pulzus, és a 137-es értéket először túl alacsonynak gondoltam, de amikor azt láttam, hogy ezzel is 5:30 körüli kilométereket futok, akkor nem akartam gyorsítani, abszolút elégedett voltam ezzel az irammal. Így végül egyenletes tempóval és egyenletes pulzussal, a kezdeti belerázkódos szakaszt leszámítva tökéletesen a terveimnek megfelelően értem Fonyódra. Közben végig élveztem a futást és a közel 4,5 órás menetidő ellenére sem unatkoztam. Néha, amikor az órámra néztem, kifejezetten furcsa volt belegondolni, hogy már ennyi ideje futok. A végére persze elfáradtam, de egyáltalán nem vészesen.

Visszabuszoztunk Siófokra, ahol várt a svédasztalos vacsora. Semmi tapasztalatom nincs azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen többnapos verseny során mit érdemes esténként enni, de mivel utoljára reggel ettem rendes, szilárd kaját, ezért ekkorra már túl éhes voltam ahhoz, hogy ezen gondolkodjak. Annyira azért nem akartam túlzásba esni, hogy elrontsam a gyomrom másnapra, de ezt leszámítva jöhetett minden, nem törődtem vele, mi mennyire egészséges. Sokan úgyis azt mondják, hogy a sportolóknak inkább helyesen, mint egészségesen kell táplálkozniuk, és ez a kettő nem minden esetben fedi egymást. Egy könnyű saláta például a verseny ideje alatt nem lett volna túl jó választás.

Ha már egészség: az ilyen futások amúgy sem erről szólnak, és nem is ezért csinálom. Amíg valaki mondjuk heti 3-4 alkalommal eljár kocogni, az teljesen okés, de egészen más téma 4 egymást követő napon 50 km körüli távokat futni. Ez egy sokkal nagyobb terhelés, aminek persze van negatív hatása is. Szóval akármennyire furán hangzik, egy ilyen verseny esetében számomra nem az egészségmegőrzés hanem az élvezet jelenti a fő motivációt. 

Miután durván jóllaktam, elmentem lábmasszázsra, és ez eléggé jól esett, de úgy éreztem, számomra hasznosabb, ha a várakozásra szánt időt inkább ágyban fekvéssel töltöm, ezért a következő két estén már inkább kihagytam. Egyébként érdekes a verseny közbeni “luxus-nomád” életmód: kényelmes, wellness-részleggel rendelkező hotelekben szállunk meg, de nincs sok értelme, hogy kipakoljunk a táskákból; reggel és este korlátlan mennyiséget ehetünk, napközben viszont iso-italok, gélek, ropi, szőlőcukor és hasonlók jelentik a kaját; a nap végén a masszírozásért nem kell külön fizetni, de előtte 50 km körüli futásokkal gyötörjük a lábainkat. 

Második nap egészen más állapotban ébredtem, mint az első maratonomat követően. Nem voltam túl fáradt, a bőséges reggelit és a kávét követően, úgy éreztem, készen állok a verseny leghosszabb szakaszára. Nem mondom, ahhoz is sok akaraterő kell, hogy fáradtan, kimerülten át tudjak lendülni egy holtponton, de ennél néha sokkal komolyabb próbatételt tud jelenteni, hogy a rajt előtt 2-3 órával már a svédasztal ellenére se egyem tele magam. Azt már kitapasztaltam, hogy a tojásos kaják után futás közben rossz szokott lenni a gyomrom, ezért hiába néz ki baromi jól a rántotta vagy a sonkás omlett, inkább maradok egy egyszerű szendvicsnél vagy zabkásánál.

A pénteki első szakaszon ideiglenesen egy váltó tagja is lettem, mert a DK Ultra Team egyik tagja lesérült, így én vittem az ő dugókájukat is Balatonmáriáig. Cserébe ismét jófej futókkal ismerkedhettem meg és még fuvarom is lett vasárnapra, szóval igazán jól jártam ezzel az üzlettel. :) Indulás után mondjuk kevésbé pozitív gondolatok jártak a fejemben, amikor azt láttam, hogy a pulzusom nem akar megcélzott tartományba süllyedni. Kapásból aggódni kezdtem: fussak lassabban? De mennyivel? Ez mostantól végig így lesz? Nem készültem eleget? Pedig nem is érzem magam fáradtnak...
Igyekeztem félretenni ezeket a gondolatokat, és kissé visszafogott tempóban futni tovább. Valószínűleg csak az történt, hogy a pulzusmérő pántnak kellett egy kis nedvesség a pontosabb méréshez, mert néhány km után már sokkal reálisabb és megnyugtatóbb értékeket láttam az órámon, onnantól kezdve pedig még gyorsabb is tudtam lenni, mint előző nap.

Szerintem a magyarok többségének van egy olyan település, ami számára A Balatont jelenti. Az én esetemben ez Balatonmária, ezért amikor itt futottam, egyből beugrott egy csomó gyerekkori nyaralás emléke. Az ismerős strand, az iskolai tábor, és azok az utcák, amiken annak idején a szüleimmel a partra sétáltunk. Akkoriban biztosan nem gondoltam volna, hogy egyszer majd futva térek vissza ide, de sosem lehet tudni, mi fog még történni.

Az itteni frissítőpontnál találkoztam ismerősökkel, jól esett a bíztatásuk, később pedig egy minden résztvevőnek lelkesen szurkoló gyerekcsapat dobta fel a hangulatomat. Az ilyen pillanatok mindig ki tudtak zökkenteni a monotonitásból, így ezen a napon is egész gyorsan telt az idő. Mindössze féltáv környékén éreztem azt, hogy kicsit lassabban fogynak a hátralévő kilométerek, de valódi mélypontnak ezt sem mondanám. Az utolsó egy-másfél órában egyre erősödött a szél, ami ekkor már nem esett túl jól, de kitartóan haladtam tovább és még a legutolsó, emelkedős részen is kocogtam. Nyújtás közben éreztem, hogy a lábaim már jóval merevebbek, kevésbé mozgékonyak, és számítottam rá, hogy másnaptól jön majd a verseny neheze.

Nagyon örültem volna, ha a Balatonfüredi szálláson fürdőkád vár rám, ez sajnos nem jött össze, de a zuhanykabinban legalább nem töltöttem órákat a fürdéssel, mint ahogy valószínűleg a kádban tettem volna. A vacsora azért kárpótolt, az egyik desszert mákos guba volt, abból pedig szinte bármikor bármennyi jöhet. A hotel is nagyon tetszett, aminek azért örültem kifejezetten, mert április elején ugyanitt lesz a Runner’s World futótábora is, szóval még 5 napot itt fogok tölteni.

Fürdés előtt szembesültem az első, futás okozta vízhólyagommal. Ez úgy alapvetően nem nagy szám, viszont én eddig sikeresen elkerültem, most estem át a tűzkeresztségen. Nagy ügyet nem csináltam belőle, úgy láttam, a többséghez képest még ezzel és a kissé robotos járásommal együtt is teljesen jó állapotban vagyok.

Szombaton reggel fejben nem éreztem magam fáradtnak, a séta jól ment, szóval úgy voltam vele, hogy a futásnak is muszáj lesz. Jó jel volt, hogy amikor reggelizni mentem a lift helyett reflexből a lépcsőt választottam. Azért a rajt után még így is kellett egy kis idő, amíg a lábaim felfogták, hogy megint rendesen igénybe lesznek véve, de viszonylag gyorsan helyreállt a mozgásom. Egyébként az órám és az öv néhány futási dinamikával kapcsolatos dolgot is mérnek (pl.: függőleges mozgás, jobb-és bal láb talajérintésének aránya stb.), és ezeken a statisztikákon nem látszott a fáradtság. Más kérdés, hogy a futómozgásom alapjáraton is elég “érdekes” de ezek szerint legalább nem lesz még furább, ha fáradt vagyok.

A szombati volt a legrövidebb táv, de ekkor már a 43,6 km is éppen elég soknak tűnt, amihez hozzátett az is, hogy az útvonalban volt pár kisebb emelkedő, a szél pedig szinte végig szemből fújt. Szeretek A-ból B-be, egy irányban futni, de ilyen esetben nem sok remény van arra, hogy a szembeszélből egyszer csak hátszél lesz, és ezúttal sem volt ilyen szerencsénk. Ezen a napon egy wc-szünetet is be kellett iktatnom. Régebben még nagyon zavart, amikor emiatt időt vesztettem, de azóta rájöttem, hogy hosszútávon jobban járok, ha rászánok pár percet, és aztán megkönnyebbülve futhatok tovább, mintha egészen a célig még ezzel is nehezíteném a dolgomat. Lehet akármilyen precíz az étrend, egy bizonyos táv vagy időtartam felett úgysem lehet elkerülni, hogy ezzel is számolni kelljen, szóval jobb előre felkészülni rá.

A szombati cél a hoteltől párszáz méterre volt és a befutó előtt azt nézegettem, hogy a már nyitva lévő helyek közül hova kellene beülni egy fagyira vagy lángosra az igazi balatoni hangulat kedvéért. Aztán beértem, elmentem tusolni, és tudtam, hogy aznap már tuti nem fogom elhagyni a szállást. Vasárnap úgyis már reggel 8-kor volt a rajt, a nyári időszámítás kezdete miatt pedig még egy órával rövidebb is volt az éjszaka, szóval ezt az időt inkább pihenéssel, regenerálódással töltöttem. Szükség is volt rá, mert az utolsó reggelre eléggé fáradt voltam, és a lábaim már indulás előtt is fájtak. Sebaj, azért így is lenyomjuk azt a maradék 51,3 km-t! Úgy voltam vele, hogy az eddigi tempómmal futok amíg tudok, aztán, ha kell, akkor lassítok, sétálok, mászok, de most már csak azért is elküzdöm magam a célig! Igen, ez a szakasz már elsősorban a küzdésről, kitartásról szólt. Arról, hogy nem akkor állok meg, ha elfáradtam, ha nehéz, vagy, ha fáj minden lépés, hanem akkor, ha célba értem. Igazából nagy bajom nem volt, nem éreztem rosszul magam, szóval főképp fejben kellett erősnek lennem. Igaz, hogy lassan fogytak a kilométerek, de ez azt jelentette, hogy fogynak, tehát haladok előre, és egyre közelebb leszek a verseny teljesítéséhez. Azért amikor horgászok mellett futottam el, akkor egy pillanatra belegondoltam, hogy akár ezt a fizikailag sokkal kevésbé megterhelő sportot is űzhetném a Balatonnál. :D Ezt persze nem gondoltam igazán komolyan, tudom magamról, hogy jóval kevésbé élvezném, mint a futást.

Kb. 40 km-től még biciklis társaságom is lett, Feri, a Szigetfutás egyik szervezője csatlakozott hozzám. Valószínűleg ekkor már nem voltam a legjobb beszélgetőpartner, de jó érzés volt, hogy ott van mellettem egy ismerős, akihez tudok szólni, ha éppen ahhoz van kedvem. Amikor Feri utolért, így bíztatott: innen már bal lábon ugrálva is célba érsz. Erre én: Lehet, hogy a végén tényleg az lesz, mert most pont a jobb térdem kezd fájni. Oké, amíg van erőm és kedvem viccelődni, addig nincs semmi gáz. Az utolsó két frissítőponton viszont már inkább nem álltam meg, csak séta közben ittam pár korty vizet, mert minden újraindulás fájdalmas volt. Az 5:50 körüli tempót tudtam tartani, és eszembe sem jutott, hogy ezen gyorsítsak. Nem gondolkodtam nagy hajrán, egyszerűen csak be akartam érni. Aztán amikor áthaladtam a célvonalon, és megkaptam az érmet, hirtelen fel sem fogtam, hogy sikerült. A tavaly nyár végi nevezéskor még azzal nem voltam teljesen tisztában, hogy valójában mire vállalkoztam, most pedig ahhoz kell egy kis idő, hogy felfogjam, meg tudtam csinálni. Pedig nem kételkedtem magamban: végig a cél lebegett a szemem előtt, és nem is gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha esetleg nem fog menni.

Az utolsó napra kicsit elfogytam, de még így is csak néhány rövid szakaszon sétáltam, jóval kevesebbet, mint gondoltam volna. Összesen 18 óra 21 perc és 39 másodperc alatt futottam le a 196 km-t (átlagosan kb. 5:37/km), és ez számomra bőven korrekt debütáló eredmény. Az optimista becslésem 5:40-es átlagtempó volt, de még ennél is gyorsabb tudtam lenni, szóval abszolút elégedett vagyok. Most már van viszonyítási alapom is, jövőre legalább 1 másodperccel rövidebb idő alatt akarok beérni - mert a szervezés, a hangulat és úgy összességében az egész verseny eléggé tetszett ahhoz, hogy legyen majd kedvem ismét indulni.

A cél környékén a futók mozgásából simán össze lehetett volna vágni a Hülye járások minisztériuma című jelenetet, mindenkin látszott a 4 nap futás hatása és ez alól én sem voltam kivétel. A versenyek utáni napon általában el szoktam menni egy rövid, regeneráló kocogásra, most viszont ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetettem. Az izomláz mellett térdtől lefelé mindkét lábam fájt, kimerült voltam, és egyébként is utoljára január elsején tartottam pihenőnapot, szóval éppen itt volt az ideje a lazításnak. A nap nagy részét csecsemő-üzemmódban töltöttem: feküdtem, aludtam, ettem, a járásom pedig bizonytalan volt. Egy rövid sétát azért bevállaltam, és már annak is örültem, hogy legalább az ment. Ezt a bejegyzést több napon keresztül írtam, most péntek van, ma délelőtt tettem egy próbát séta és futás váltogatásával és egész ígéretesen ment.

És most hogyan tovább? Egy ideig valószínűleg kevésbé fogom előre megtervezni az étrendemet, és átmenetileg mellőzni akarom a táplálékkiegészítőket is. Most jobban beleférnek a kevésbé egészséges kaják, és az otthon főzés sem olyan fontos. Újra jöhetnek az edzésterven kívüli futások, mindig amilyen távhoz és tempóhoz éppen kedvem van. Erőnléti edzésekre továbbra is fogok járni, és jövő szerdán kezdődik a Runner’s World tábor, szóval sportból nem lesz hiány, de azért igyekszem majd az egyéb hobbijaimra is több időt fordítani, például ismét gyakrabban eljárni moziba és többet olvasni.

Az viszont fura, hogy az év legnagyobb futós célja már március végén teljesítve lett. Ez így kicsit olyan, mint amikor egy filmnek már a közepén elkapják a gonoszt: sejthető, hogy valaki más állt a háttérben. Ezért aztán a kisebb versenyek mellett, már tervezem a következő nagy kihívást is. Konkrétumot egyelőre nem akarok írni, hiszen még a nevezésemet sem adtam le, de az tuti, hogy továbbra is maradok a Fuss Te Is Akadémiánál. A BSZM-en nagyon bevált, hogy az ő edzéstervükkel készültem, plusz motivációt adott, a verseny során is segített, és úgy érzem, sokat tudok még fejlődni a pulzuskontrollos módszerükkel. Magamat ismerve valószínűnek tartom, hogy hamarosan már úgyis a konkrét nevezésről fogok beszámolni, aztán persze írok majd az edzésekről is.

Balaton Szupermaraton - 2. rész: a felkészülés

A felkészülésem igazán célirányos fázisa november elején kezdődött meg, ugyanis ekkor indult el a Fuss Te Is! Akadémia edzésterve, amit pont a Balaton Szupermaratonon első alkalommal indulóknak szántak. Erre teljesen véletlenül akadtam rá, de szimpatikussá vált, és úgy döntöttem, követni fogom. A leírásban az is szerepelt, hogy olyanoknak ajánlják, akik hatórás versenyen legalább 60 km-t futottak, én pedig éppen előtte értem el 64 km-t a SkanzenUltrán, szóval megfeleltem az akadémia “felvételi követelményeinek”.

Korábban még egyetlen edzéstervet sem követtem, legfeljebb ötleteket merítettem belőlük. Nem azért, mert túl okos vagy éppen túl tapasztalt vagyok, inkább csak túl önfejű… ha én a következő hétvégén mondjuk 20+15 km-t akarok futni, akkor egy táblázat ne mondja nekem azt, hogy csak 2 laza tízes legyen. Szóval a konkrét tervek helyett inkább csak a fokozatosságra illetve a változatosságra (tempófutás, laza kocogás, iramjáték, emelkedő) törekedtem, és ez módszer egészen jól működött, tudtam vele fejlődni, gyorsulni. A Balaton Szupermaratonhoz hasonló versenyen viszont még nem indultam, és ez az edzésterv az átlagosnál izgalmasabbnak, változatosabbnak tűnt, szóval úgy döntöttem, belevágok.

A TrainingPeaks felületén keresztül kaptam meg az edzéseket, minden hétre 6 futás volt előírva. Az edzésterv pulzusalapú, vagyis nem az volt megszabva, milyen gyorsan vagy mekkora távot fussak, hanem az, hogy mennyi ideig és milyen pulzussal. Így azt nem láttam előre, hány kilométer lesz a napi adag (hiszen nem tudtam éppen milyen tempó fog társulni az előírt pulzushoz), azt viszont igen, hogy mennyi ideig fog tartani az edzés, ez pedig segített a tervezésben. Az elején kicsit fura volt, de az is gyorsan megtetszett, hogy kevesebb döntés hárult rám: csak azt kellett kitalálnom, hogy hol fussak, de az esetek többségében a bejáratott útvonalakat választottam, szóval ez sem okozott komoly dilemmát.

az egyik legjobban sikerült edzésem az egyik leggyakoribb útvonalamon

Korábban sem vettem részt túl gyakran közösségi futásokon, ebben az időszakban viszont teljesen kihagytam ezeket, mert nem szerettem volna másokhoz igazodni, inkább minél jobban az edzéstervet akartam követni. A suliban jó tanuló voltam, de ennyire szorgalmasan, lelkiismeretesen talán még sosem végeztem el a “házi feladatot”, igyekeztem mindig a lehető legközelebb lenni a meghatározott pulzusértékekhez. Ez néha gyorsabb, máskor valamivel lassabb tempóval járt, de közben az edzések nagyjából ugyanolyan nehézségűek voltak, és a sorozatos terhelésre készítettek fel. December első felében az achilles-em miatt közbejött némi kényszerpihenő, de utána gyorsan visszarázódtam, és januárban már egymást követték a 90-100 km körüli hetek, amiket a visszafogott iram miatt nem éreztem túl soknak. Szeretem a gyorsabb, rövidebb futásokat is, de idővel hozzászoktam az alacsonyabb pulzuson végzett edzésekhez, és egyre jobban élveztem őket. Egyfajta játékként, érdekes kihívásként fogtam fel, hogy minél kipihentebben, frissebben tudjak elindulni futni, és ennek köszönhetően minél gyorsabb tudjak lenni az előírt pulzus mellett.

2 hét az edzéstervből - kattintás után jobban látszik

Eközben heti két alkalommal csoportos erőnléti edzésre is jártam, ami igazán hasznos kiegészítésnek bizonyult. Az egyik hétfőnként, a futásmentes napomon volt (így igazi pihenőnapot utoljára január elsején tartottam), szerdánként pedig dupláztam: reggel, munka előtt lenyomtam az általában 1 óra körüli futást, este pedig edzésre menten - utána nem volt szükségem altatóra! :)

Sok időt, energiát és persze pénzt is áldoztam a Balaton Szupermaratonra való felkészülésre, és sok tervezéssel járt, hogy legalább a fontos dolgok beleférjenek a napjaimba: a futások, edzések, bevásárlás és főzés (mert szinte mindig magamnak csinálom a kaját) mellett igyekeztem minél több időt szánni a pihenésre, kikapcsolódásra is. A többi hobbimmal még így is érezhetően kevesebbet tudtam foglalkozni, eddig is a futás volt az elsődleges, de az elmúlt pár hónapban végképp azé lett a főszerep. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert futás közben jól éreztem magam, és sokszor egy jól sikerült edzés jelentette a napom fénypontját, de elég húzós időszak volt, sok munkát fektettem bele. A fittneszedzők gyakran hangoztatják, hogy a “nyári forma télen készül”, nos, a március végi versenyre pedig télen kell felkészülni. Hóban, esőben, szélben, hidegben, sötétben is futócuccot húztam, és elindultam, mert tudtam, hogy a rossz idő vagy egy fárasztóbb munkanap nem jelenthet kifogást. Még szerencse, hogy a monotonabb edzések hétvégére estek, mert így azokat legalább napközben tudtam megcsinálni. Egyébként a jövő hétre jósolt időjárást elnézve nem számíthatok jobb körülményekre, mint amilyenek között készültem, szóval kifejezetten érdemes volt mínuszokban is futni.

A verseny előtti utolsó napokban még több időt fordítok a pihenésre, alvásra. Igyekszem 10 körül ágyba kerülni, hogy a 6-ra állított ébresztőig közel 8 órám legyen. Jó jel, hogy a hosszú hétvégén nem kellett korán kelnem, mégis magamtól felébredtem hat körül, mert addigra kipihentem magam. Ezen a héten már az edzések is rövidebbek, a felkészülés hangsúlyos részén már túl vagyok. Ez nem olyan, mint amikor egy egyetemi vizsga előtti utolsó éjszakát átvirrasztva még össze lehet szedni a ketteshez szükséges tudást. Itt a végső szakaszban már inkább csak elszúrni lehet a dolgot. 

Étrend tekintetében most is bevetem, a hosszabb versenyek előtt már többször alkalmazott szénhidrátkúrát. Ennek sokféle változata van, én egy közepesen drasztikusat szoktam követni: először 3 napig nem teljesen, de azért jelentősen csökkentem a szénhidrátbevitelt, majd az utolsó három napban jöhet a feltöltés időszaka. Sokan ilyenkor bármit megesznek, nekem azonban jobban bejött az a módszer, hogy nem pizzával vagy édességekkel tömöm magam, hanem inkább a lassabb felszívódású, összetettebb szénhidrátokat választom, és 1-2 nagy, kajakómát okozó étkezés helyett egyenletesen elosztom több kisebb részre  a napi mennyiséget.

A felkészülésemről nagyjából ennyit, most jöjjön egy rövid előretekintés. Az elsődleges célom az, hogy új teljesítsem a távot, hogy közben jól érzem magam. Biztosan fárasztó lesz, és az egymást követő napokon egyre nehezebb lesz a dolgom, de ettől még élvezni akarom a futást. Nem szenvedni megyek a Balatonhoz, és nem akarom csak azért széthajtani magam, hogy pár perccel gyorsabban érjek körbe. Azért bizonyos szinten van időcélom is, de azt nem szeretném előre elárulni, és akkor sem fogok kétségbe esni, ha lassabb leszek, mint terveztem. Iszonyú fiatal vagyok ebben a mezőnyben (a jelenlegi 347 egyéni nevezőből mindössze heten fiatalabbak nálam illetve négyen vannak, akik hozzám hasonlóan 1990-es születésűek), és ez az első ilyen típusú versenyem, szóval elsősorban terepszemleként fogom fel. Ha megtetszik az esemény hangulata, jól érzem magam, és jövőre is lesz kedvem indulni, akkor már tudok majd az idei eredményemhez viszonyítani... 

Balaton Szupermaraton - 1. rész: az ötlet

Előre sejtem, hogy a verseny után úgyis lesz egy hosszabb élménybeszámoló, és nem akarok mindent egy bejegyzésbe összezsúfolni, ezért úgy döntöttem, hogy az előzményekről már most írok, és valószínűleg szintén külön fogok mesélni az edzéstervről is, ami alapján felkészültem. 

Szóval hogy is jött ez az egész ötlet? A 2017-es Vivicittá előtt egy héttel futottam egy ráhangolódós-bemelegítős félmaratont Szentendre és Budapest között., ami tök jól esett, másnap szívesen folytattam volna, de nem akartam kifárasztani magam. Ekkor jutott eszembe, hogy végül is van egy olyan verseny, ahol négy egymást követő napon kell A-ból B-be futni, ugyan nem félmaratonokat, hanem 43-53 km közti távokat, de ez részletkérdés. Előző évben még két,- vagy háromfős csapatban terveztem nevezni a Balaton Szupermaratonra, de az nem jött össze - mi lenne, ha a következőnek nekiugranék egyedül?! Igazán nagy, kőkemény kihívásnak tűnt, de azért nem lehetetlennek, én pedig pont az ilyeneken szeretem, szóval elhatároztam, hogy meg akarom csinálni!

Kezdetben még csak vad ötletként tekintettem rá, de ismerem magam annyira, hogy, ha egy ilyen gondolat huzamosabb ideig foglalkoztat, akkor egy idő után már csak a megvalósítás módja kérdéses. Az egyértelmű volt, hogy gyakrabban kellene hosszú távokat futnom. Ekkor 30 km felettit már többször is futottam, a maratont viszont még csak egyszer teljesítettem. Elkezdtem a felkészülés szempontjából nézegetni a versenyeket, így a június eleji Tápiómenti Maratonra és az augusztusi Szufla 52 km-es távjára már a BSzM-et szem előtt tartva neveztem. A Spar Budapest Maraton már előtte is fix pontja volt a 2017-es terveimnek, illetve a versenyek mellett csak úgy edzésként is többször akartam futni maratoni vagy annál hosszabb távot. A felkészülés vázlata tehát nagyjából összeállt, világos volt, hogy rengeteg munka lesz vele, de éppen ez tette számomra igazán érdekessé a dolgot.

Nyár végén már nagyon vártam, hogy mikor fogják megnyitni a regisztrációt. Addigra teljesen egyértelművé vált, hogy indulni akarok a BSzM-en, szóval nem láttam értelmét az időhúzásnak, hanem ahogy lehetett, egyből le is adtam a nevezést. Izgultam előtte, de nem bizonytalanodtam el, szóval 2017. augusztus 31-én, 19:46-kor az alábbi e-mailt kaptam:

103-as rajtszám - ez lesz előttem, ez fog motiválni március végéig! Akkor persze még nagyon távolinak tűnt a verseny, most viszont már kevesebb, mint három hét van hátra, és rajthoz állhatok. Természetesen izgulok emiatt, de már nagyon-nagyon várom, hogy március 22-én ott legyek Siófokon, és nekivágjak az összesen 196-km-es körnek.