A SkanzenUltrával az idei versenyszezonom igazán érdemi részét lezártam, voltak még nevezéseim 2017-re, de ezekre már inkább aktív levezetésként tekintettem, miközben fejben elkezdtem a jövő évi kihívásokra (köztük az eddigi legnagyobbra) koncentrálni. Az Intersport terepfutást viszont így is izgatottan vártam, hiszen elég ritkán szoktam terepen futni, és tudtam, hogy ilyen téren még bőven van mit tanulnom. Ez ismét bebizonyosodott, ugyanis az igazat megvallva elég hülyén és kissé nagyképűen álltam oda a rajthoz - ami részben meg is bosszulta magát.
Nagyon szépen sütött a nap, már indulás előtt sem fáztam, jó volt a hangulatom, ennek hatására optimistán, önfeledten kezdtem el futni. Nem néztem kellően a lábam elé, elég is volt párszáz méter, hogy elessek. Később volt jónéhány olyan hely, ahol a sziklás, egyenetlen talaj miatt érthető lett volna az esés, de nem, én inkább rögtön az elején egy teljesen sík részen megbotlottam egy kiálló gyökérben. :D Mondjuk így sokkal jobban jártam, és nagyon olcsón megúsztam: a jobb vállamat megütöttem egy kicsit, de semmi komoly, egyből felpattantam, és futottam tovább. Aztán nem sokkal később egy lépcsős résznél akkora torlódás volt, hogy lépésben is alig lehetett haladni, a második km teljesítéséhez kemény 14 percre volt szükségem… (Ezt persze elkerülhettem volna, ha korábban rajtolok, de nem számítottam ilyen tumultusra, majd jövőre már okosabb leszek.) Ez a sétálás-totyogás eléggé kizökkentett, kicsit el is vette a kedvem az egésztől, és mérgelődtem rajta egy darabig.
Aztán belegondoltam, hogy igazából baromi szép helyen vagyok, azt csinálom, amit nagyon szeretek, és attól még, hogy ez számomra nem egy célverseny, ahol új rekordot akarok elérni, csak rajtam múlik, mennyire érzem jól magam közben. Innentől kezdve más szemmel néztem a dolgokat. Elfogadtam, hogy nem a maximális tempómat futom, hiszen a terep is közbeszól. Persze előtte is tudtam, hogy több, mint 700 méternyi szintemelkedés vár rám, de nem foglalkoztam vele különösebben, mert az emelkedőket úgyis szeretem. Viszont egészen más egy emelkedő aszfalton, ahol csak a meredekséget kell leküzdeni; és más terepen, ahol a talaj extra kihívásokkal tud szolgálni. Nem is a felfelé vezető szakaszok jelentették a fő nehézséget, hanem a inkább a meredek, csúszós lejtők. Igazából a legnagyobb ellenségem még mindig a tragikusan gyenge egyensúlyom…
Viszont a kezdeti bénázást követően szerencsére sikerült függőleges helyzetben maradnom, és egyre jobban élveztem a futást. Tetszett a változatos, szép útvonal, az érdekes kihívás és a friss levegő. Itt már nem zavart az sem, ha a megszokott 5 perc körüli tempónál jóval lassabbat mutatott az órám, csak az számított, hogy mindent beleadjak és magamhoz képest jól teljesítsek. A fináléban aztán jött kb. 4 lejtős km, ahol végre gyorsan futhattam, ez pedig végképp garantálta a szép emlékeket, és azt, hogy jövőre is indulni akarjak ezen a versenyen. Most 2:22:32 alatt teljesítettem a távot, 2018-as célom pedig természetesen az ennél gyorsabb beérkezés lesz.
Sokan mondják, hogy az ultrafutáshoz meg kell érni, le kell higgadni. Nos, én ezt a terepfutással kapcsolatban sokkal inkább így érzem. El kell fogadni, hogy ez nem aszfalt, ami azért lett létrehozva, hogy valamilyen módon emberek közlekedjenek rajta. Ez a természet területe, ahol mi csak vendégek vagyunk, szóval semmi meglepő nincs abban, ha bizonyos szakaszok csak nehezen vagy egyáltalán nem futhatóak. Nekem mindenesetre tetszik ez a hozzáállás, szóval tegnap délután be is neveztem a következő terepversenyemre - december 3-án irány a Hármashatár-hegy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése