Amikor a 2019-es Korinthosz záróünnepségén Márkus Öcsi említette, hogy egy újszerű szokatlan versenyt tervez, egyből érdekelni kezdett a dolog, pedig még csak az esemény nevét tudtam: Black Hole. Aztán kiderült, hogy Simonyi Balázs az ötletgazda, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ők ketten valami olyan őrültséget fognak összehozni, amiből nem akarok kimaradni. Ez az érzés tovább erősödött, amikor megismertem a koncepciót és a szabályokat: nem lehet előre tudni az útvonalat, a pontos távot (valahol 55 és 120 km között) és a szintidőt, a futók pedig nem vihetnek magukkal pulzusmérőt, órát, telefont vagy saját frissítést. Szóval technikai eszközök segítsége nélkül, érzésre kell futni, és taktikusan beosztani az energiát. Amikor ezeket megtudtam, biztos voltam benne, hogy ez egy olyan verseny, amiből az elsőn kell ott lenni, mert csak az lesz teljesen ismeretlen, később már lesz valamilyen viszonyítási alap.
El is határoztam, hogy ez számomra célverseny lesz, de nem a szokásos értelemben. Keményen készülök rá, viszont a sikeres teljesítésnél konkrétabb célom nem igazán lehet, és felesleges a tempót, a frissítést vagy a felszerelést tervezgetnem. Csak elindulok, futok és közben igyekszem a helyzethez képest jól érezni magam. A távon és a szintemelkedésen nem aggódtam, csak abban bíztam, hogy nem lesz benne sok terep, de ezért a versenyért még ezt a kockázatot is vállaltam. Mi baj lehet? Legfeljebb nem sikerül, és kapok egy frankó DNF (Did Not Finish)-pólót.
A covid miatt 2020 helyett csak idén lett megtartva a verseny, de ez még passzol is a Black Hole-hangulathoz, a lelkesedésem pedig kicsit sem csökkent a két év alatt. Pénteken utaztam Zircre és izgatottan mentem a technikai értekezletre, ahol elhangzott pár új infó, de összességében nem lett kevesebb a kérdőjel a másnapi futással kapcsolatban. Még a rajt időpontját sem tudtuk biztosan, csak annyit, hogy mikor kell leadni a csomagokat és felvenni a gps-es nyomkövetőket. Az a kérdés is felmerült, hogy aszfaltos vagy terep cipő lesz ideális, de nekem legalább ezen nem kellett gondolkodnom, mert csak aszfaltos van. Szombat reggel a rajt előtti várakozás, bemelegítés közben úgy láttam, a mezőny többsége ezt választotta, ami persze semmit nem jelentett, de legalább egy kicsit megnyugtatott.
Fél hétkor indultunk el, akkor még elég hűvös volt, de kb. negyed óra futás után már nem fáztam és végig szerencsénk volt az idővel. Oké, előzetesen bíztam benne, hogy elég lesz a a rövidnadrág és a póló, ami a verseny előtti hétvégén még így is volt, de az áprilisi időjárást nem véletlenül tartják kiszámíthatatlannak. Szóval nem elégedetlenkedtem, inkább örültem annak, hogy nem fázok, nincs nagy szél, és nem esik az eső. Az előző esős napok hatására így is sok helyen lett sár, de ez csak később okozott gondot. Az első frissítőpontig tartó 9 km-es szakasz végig aszfalton vezetett, kényelmes tempóban, jókedvűen futottam, és bíztam, benne, hogy ez a rész minél tovább fog tartani. De ez csak beetetés volt, hamar jött számomra a fekete leves: sok terep. Persze ez itt abszolút benne volt a pakliban, de tényleg nagyon tetszett a verseny koncepciója, ezért nevezéskor meggyőztem magam, hogy legfeljebb erdészeti utak lesznek, annál durvább biztos nem. Nos, ez nagyon nem így lett, ha előre ismertem volna az útvonalat, jó eséllyel nem is nevezek be, szóval jobb is, hogy nem tudtam, mi vár rám. Viszonylag az elején volt egy mászós rész, amit egyáltalán nem élveztem, és sokat kivett belőlem. Nem csak az aszfaltos cipő miatt, a terepfutás amúgy sem az én világom. Szerencsére amikor ismét futható talajra értünk, gyorsan visszajött a kedvem, és kihasználtam, hogy végre nem kell az eleséstől tartanom.
Azért továbbra is óvatosan, tartalékolva, biztonsági játékot játszva futottam. A kicsit meredekebb emelkedőkön egyből sétára váltottam és a sík szakaszokon is visszafogtam magam. Nem tudtam, mennyi van még hátra, és nem is kellett sietnem, mert pár ellenőrzőpont után már látszott, hogy bőven a szintidőn belül vagyok. Emellett a gyomrom is teljesen ismeretlen frissítéssel találkozott, nem akartam magas pulzussal rontani a helyzetet. GU márkájú géleket kaptunk, amik kifejezetten sűrű, szinte rágható állagúak voltak, én pedig az átlagnál is hígabb isogélekhez vagyok szokva, ezért igyekeztem gyakran inni, hogy rendesen fel tudjon szívódni (egy fél literes kulacs lehetett nálunk), és így szerencsére végig rendben volt a gyomrom.
Voltak a verseny közben nehéz pillanatok és előkerültek negatív gondolatok is, amikor például egy részen csak négykézláb tudtam mászni, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a fenét keresek itt - persze ezt akkor kevésbé szalonképesen fogalmaztam meg. Aztán nem sokkal később már újra lelkesen másztam át a sokadik kidőlt fatörzsön és az utat keresztező vízfolyáson való átkelésnél sem problémáztam. Szóval ezúttal sem maradt el a hosszú futásoknál szokásos hangulati hullámvasút, de azt gyorsan megbeszéltem magammal, hogy, ha van bő két órám a szintidőből, nem fáj semmim és nincs semmi bajom, akkor a feladás természetesen nem opció. Jöjjön bármi, megyek előre amíg tudok, és kész!
Elsősorban nem is futóversenyként fogtam fel a Black Hole-t, inkább úgy tekintettem rá, mint egy egyedi kihívás, egy remek állóképességi edzés és egy izgalmas játék keveréke, ami mindezek mellett egy nagyon jó visszajelzés is a szezon elején. Végig fontos volt az adaptív hozzáállás, a folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodás. Azt hittem fura lesz óra nélkül futni, de meglepő módon, egyáltalán nem hiányzott. Jobb is volt, hogy nem nyomasztom magam a tempómmal, és az sem volt fontos, hogy éppen hány kilométernél járok. Elég volt megnézni az ellenőrzőpontoknál, hogy milyen hosszú lesz a következő szakasz, és mennyi idő alatt kell megtennem. Igazából csak az zavart, hogy nem tudom, a célig mekkora táv és mennyi emelkedő van hátra. Az előbbit azért számolgattam útközben a megadott szintidők alapján, és arra tippeltem, hogy 80-90 km körül lesz a vége. Ez be is jött, 81 km-nél megtudtam, hogy a következő pont már a cél, viszont azt már nem írták ki, milyen messze van. Sebaj, így is új erőre kaptam, nem sokat bánkódtam azon, hogy mindjárt vége lesz, Zircre érve pedig még lelkesebb lettem. Végül 10 óra 3 perc alatt értem célba a bő 85 km-es táv és a nagyjából 2000 méternyi szintemelkedés leküzdése után. Régen volt ilyen hosszú futásom, ha az időtartamot nézem, akkor pedig ez volt az eddigi leghosszabb, ráadásul nagyrészt terepen, szóval nem meglepő, hogy a végére elfáradtam, és már az 5-6 kilométeres szakaszokat is egyre hosszabbnak éreztem. Viszont a nagyon változatos útvonalnak köszönhetően egyáltalán nem unatkoztam közben, és egész gyorsan eltelt ez a 10 óra.
Először azt hittem, talán csak én éreztem így, de utólag több résztvevő is megerősített abban, hogy az idei Black Hole beillett terepversenynek is. Egy hagyományos terepultrára eszembe sem jutna nevezni, ez mégis tetszett, az alapötlet és a megvalósítás is nagyon jó volt, de számomra az útvonal túl nagy részét tették ki a nehezen futható szakaszok. Ez persze nem a szervezők hibája, inkább nekem nem kellett volna ilyen naivnak lennem - mondjuk azóta sem bántam meg, hogy az voltam. Még biztosabbá vált, hogy a terep nem az én utam (#trailisNOTmyway), viszont az ultrafutás nagyon is az! Fáradtan, sáros futócuccban, hézagos libasorban, sétálni egy emelkedőn valamelyik bakonyi erdő mellett miközben szállingózik a hó, és azt sem tudom, milyen messze a cél - oké, van ebben némi önszivatás is, de nem csak utólag, hanem közben is képes voltam meglátni a helyzet szépségét.
