Már a bécsi maratonról hazafelé vonatozva felmerült, hogy München legyen az őszi célversenyem helyszíne, és ez az ötlet egyre szimpatikusabbá vált, így aztán egy átmeneti, kissé lazább időszakot követően júliustól elkezdődött az újabb maratoni felkészülés. A résztávos edzések jól mentek, a hosszabb tempófutások viszont már vegyesebben, mert vagy a nyári hőség nehezítette meg őket, vagy már előre túl sokat aggódtam azon, hogy milyen nehéz lesz, és emiatt fejben estem szét. Igyekeztem a verseny előtt kevesebbet stresszelni, és úgy érzem, tényleg nyugodtabban álltam rajthoz, csak az egészséges drukk volt bennem.
Reggel kellemesen hűvös, felhős volt az idő, 15-16 fokban indultunk, ami még mindig több az ideálisnál, de a nyári futásokhoz képest már ennek is örültem. Nem volt túl nagy tömeg, a második kilométeren már a saját tempómat tudtam futni. Béccsel ellentétben itt voltak háromórás iramfutók, és arra számítottam, hogy ez majd nagy segítséget jelent, ezzel szemben már a verseny elején komoly dilemmát okoztak. Gyorsabbak voltak a háromórás tempónál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni, de túl erősen kezdeni sem. Persze ideális esetben nem is kellett volna a körülöttem lévőkkel törődnöm, de nem tudtam kizárni a mezőnyt, és teljesen függetleníteni magam a “Sub 3:00” feliratú zászlóktól, szóval igyekeztem látótávolságon belül maradni.
A pálya elég változatos volt, sok hangulatos és szép résszel, de akadtak igencsak unalmas szakaszok is. Az Englischer Garten például nagyon jól néz ki, de egy versenyhez számomra túl nyugodt, monoton volt, ráadásul kilométereken keresztül csak elvétve találkoztunk egy-egy szurkolóval. Ezt a parkot nagyjából féltávnál hagytuk el, akkor még jól álltam, de egyre nehezebben tudtam tartani a tervezett tempót. Pont ekkor jött két nem túl meredek, de elnyújtott emelkedő, amik friss lábakkal valószínűleg nem okoztak volna gondot, de itt már nem estek jól. Egy darabig kitartottam, aztán 25 km után lassítottam, és hagytam eltávolodni az iramfutókat. Onnantól már nem volt különösebben fontos, hogy 2 vagy 10 perccel csúszok ki a három órából, ezért nem erőltettem a tempót, inkább igyekeztem jól érezni magam. A hátralévő 17 km alatt megbarátkoztam a gondolattal, hogy most sem jött össze a kettessel kezdődő eredmény, ezért a célban a teljesítés öröme már felülírta a csalódottságot. Ebben az is segített, hogy a belvárosi részeken igazán kitettek magukért a szurkolók. A Marienplatzon például óriási élmény volt áfutni, abban az ovációban egyáltalán nem érdekelt, mit mutat az óra. Végül 3:05:15 lett az időm, és annak köszönhetően, hogy a verseny utolsó harmadában már nem hajtottam ki magam, jó állapotban értem célba, de azért nem voltam hálás a szervezőknek, hogy a stadionból csak a lépcsők megmászásával lehetett kijutni.
Azt már futás közben beláttam, hogy nincs mire fogni, hogy nem jött össze a célom, hiszen, ha nem is teljesen ideálisak, de mindenképpen jók voltak a körülmények, szóval kifogások helyett inkább a pozitívumokra koncentrálok. Például arra, hogy 25 km-ig jól ment, és az egész távot tekintve is elmondhatom, hogy egy lendületes hosszú futás volt, amire lehet a későbbiekben alapozni. Az utóbbi időben bizonytalan állapotú térdem végig jól bírta, a gyomrom is rendben volt, és igazából nem volt semmi extra gondom a fáradáson, nehezedő lábakon kívül.
Most egy ideig elsősorban kikapcsolódásképpen fogok futni, konkrét cél nélkül, de magamat ismerve pár hét múlva már kelleni fog egy újabb kinézett verseny. Nem adtam fel a 3 órán belüli maratont, azonban egy időre talán félreteszem, és következő néhány alkalommal valamilyen más távot választok, hogy aztán később még több motivációval vágjak bele ismét. Másrészt viszont, ha azt akarom, hogy megegyezzen a PB-m első számjegye a világrekordéval, akkor valószínűleg nem várhatok sokáig, hiszen Kelvin Kiptum vasárnapi 2:00:35-es ideje után már tényleg nem lehet tudni, melyik versenyen lesz áttörve a kétórás álomhatár...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése