Nem akartam ennyi ideig várni ezzel a beszámolóval, de múlt héten a futótáborban az érdekes programok és a szuper társaság miatt időm és kedvem sem igazán volt a megírásához. Talán jobb is így, mert mostanra már túlvagyok a verseny utáni eufórián, letisztult az élmény, és kevésbé fogok kitérni a jelentéktelen, apró részletekre.
Az amszterdami maratonom története a három héttel korábbi Budapest maratonnal kezdődik. Az volt a terv, hogy itthon futok majd gyorsan, remélhetőleg összejön az új rekord, aztán Hollandiában már csak egy közepes tempójú, városnézős hosszú edzésként fogom fel a versenyt. Ez reálisnak is tűnt bő 41 kilométerig, aztán a Szabadság-hídon átérve, nem sokkal a cél előtt annyira elfogyott minden erőm, hogy meg kellett állnom, és csak pihenés, evés, ivás után sétáltam le a hátralévő távot. Szóval nem jött össze, amit terveztem, és kellett pár nap, hogy kitaláljam, mi legyen így a célom Amszterdamban. Tudtam, hogy az egy sík, gyors pálya, az időjárás pedig valószínűleg kedvezőbb lesz. Viszont cserébe utazni kell a verseny előtt, az utolsó pár napban nem tudom a saját, jól bevált kajáimat enni, és kevesebb ismerős szurkoló lesz az út szélén pedig nekik sokat köszönhettem Budapesten. Szóval voltak pozitívumok és negatívumok is a Spar maratonhoz képest, de úgy éreztem végső soron egy igazán fontos kérdés van: fejben össze tudom-e kapni magam annyira, hogy rövid időn belül még egyszer megcélozzam a PB-t. A Korinthosz után egy lazább hetem volt (azért akkor is összejött 60 km, de edzésterv helyett azt futottam, ami éppen jól esett), aztán 5 hétig a maraton volt középpontban, és úgy terveztem, hogy majd utána pihenek. Pár napot pihentem is, aztán igyekeztem minél jobban Amszterdamra hangolódni, és eldöntöttem, hogy nem fogok sokat görcsölni rajta, de ismét a 3:14:48 alatti idő, vagyis az új rekord lesz a célom.
A fontos versenyek előtti utolsó napokban szeretek mindent kézben tartani, de ez nem igazán megvalósítható, ha külföldi utazásról van szó. Például a gépünk másfél óra késéssel indult, így a pénteki nap jelentős része elment az utazással, de azzal nyugtattam magam, hogy úgysem tudok semmit tenni ellene, és legalább szoktatom magam a változó körülményekhez. Amszterdamba érve egyből a versenyközponthoz mentünk, átvettük a rajtszámot, és kiderült, hogy nincs lehetőség a rajtzóna módosítására. Ez azért volt érdekes, mert nevezéskor olyan ügyes voltam, hogy nem is egy, hanem kapásból két zónával hátrébb regisztráltam, mint ahova akartam (3:00 és 3:30 közötti célidő helyett 4:00 és 4:30 közöttit adtam meg). Számítottam rá, hogy, ha a mezőnynek arról a részéről rajtolok, akkor nagyon sokáig kell majd kerülgetnem a lassabb futókat, és gyorsan elúsznak az esélyeim a jó eredményre. Ezért azt terveztem, hogy szépen besurranok majd a nekem megfelelő zónába, és onnan fogok indulni.
Másnap reggel elmentünk egy rövid átmozgató futásra a szállásunk környékén, délután pedig városnézés volt a program, először sétálva, aztán hajóról. Közben igyekeztem minél kevésbé kockázatos kajákat enni, de a boltokban gyakran úgy éreztem magam, mint amikor a keleti gyerek nyugatra megy (mondjuk nem meglepő, hiszen végül is ez történt), és az összes érdekes ízű üdítőt, csokit, satöbbit meg akartam kóstolni. Azért sikerült kibírnom, hogy mégse tegyek így, és az alkoholt is teljesen mellőztem, ennek köszönhetően szombat este ráakadtam egy egészen finom alkoholmentes sörre!
Ahogy tavaly Frankfurtban, az “istállós” társaságban most is nagyon jól éreztem magam, gyorsan telt az idő, és szerencsére nem végig a versenyen izgultam. Még az utolsó két éjjelen is rendesen tudtam aludni, és nálam ez különösen jónak számít. Vasárnap reggel hat körül keltem, kicsit korábban mint a többiek, így teljes nyugalomban kezdtem el készülődni. Zabkása, kávé, az előre bekészített futóruha felvétele… vagyis az ilyenkor szokásos napirend. Bő egy órával a 9:30-as rajt előtt értünk az Olimpiai Stadionhoz, és onnantól már repült az idő. Sorban állás, wc, ruhatár, irány a rajt! Szerencsére nem figyelték nagyon a zónákat, így simán be tudtam oda állni, ahova akartam. A mezőnynek ez a része viszonylag gyorsan szétnyílt, kicsit lassabb indulás után a második kilométeren már a saját tempómban futhattam. Az volt a tervem, hogy 23 percenként teszek meg 5 km-t. Az első ötös után még pár másodperccel kicsúsztam ebből, de utána tudtam gyorsulni, és szép lassan nőtt az előnyöm. Az időjárás ideális volt (kb. 10 °C, szinte semmi szél), a pálya pedig egy idő után számomra elég unalmas lett, de ez pont jól jött ahhoz, hogy ne foglalkozzak mással, csak a futással. 20 km környékén még mindig jól éreztem magam és a tempóm is jó volt, kezdtem elhinni, hogy ebből tényleg lehet valami. Az sem tudott kizökkenteni, hogy pont kikötődött a cipőfűzőm, gyorsan bekötöttem, közben arra gondoltam, hogy legalább így kicsit lejjebb megy a pulzusom, és már futottam is tovább.
Az útvonal mellett sok szurkoló volt, amikor kiszúrtam egy-egy ismerőst közöttük (vagyis inkább ők engem), annak kifejezetten örültem, de a hollandokkal is lelkesen pacsiztam. Ez mindig plusz energiát adott, és nagyon tetszettek a zenei pontok is. A kedvencem az a bácsi volt, aki egy hajón állva játszott old school rock and roll-t. Nagyjából 16 és 26 km között a belvárost elhagyva az Amstel folyó partján futottunk, ami szép környék volt ugyan, bár elég monoton. Örültem neki, amikor ismét sűrűbben lakott területre értünk, persze ebben az is közrejátszott, hogy egyúttal a cél felé is közeledtünk. 30 km környékén úgy láttam, hogy a következő ötösben akár egy kicsit vissza is vehetek. Kevesebbet figyeltem az órámat, inkább érzésre lőttem be a tempót, de nem lassultam és a körülményekhez képest nem is esett nehezen a futás. 35-höz érve láttam, hogy nőtt az előnyöm, egyre jobbak lettek esélyeim a PB-re, de messze volt még a vége. Aztán 37-nél megláttam Sanyoszt magam előtt, és nem értettem, mi van. A verseny előtt úgy voltam vele, hogy neki sokkal nagyobb esélye van jót futni, mint nekem, normális esetben csak a célban kellett volna találkoznunk. Kicsit ki is zökkentett, amikor utolértem, de csak pár szót beszéltünk és mentem tovább. 40-nél láttam, hogy már akár 5:30-as tempóval is ez lesz az eddigi leggyorsabb maratonom, egy pillanatra bevillant a gondolat, hogy “innen meg kell lennie”, aztán emlékeztettem magam, hogy ne kiabáljam el, mert Budapesten is a legvégén jött a baj. De ezúttal sokkal jobban éreztem magam, nem merültem ki, és a táv végére is maradt a kezdeti lendületből.
Az utolsó kilométeren egy “Hajrá Zsolti!”-kiáltásra figyeltem fel, ami azért eléggé meglepett Amszterdamban, de a világ elég kicsi ahhoz, hogy itt is lehessen véletlenül találkozni ismerősökkel. A végső biztatás után már nem volt messze a stadion, oda befutva pedig még kb. 200 métert kellett megtenni a célig. Na, itt már tényleg el mertem hinni, hogy sikerült megdönteni a rekordomat, sokkal felszabadultabb lettem ,a célban pedig hatalmas megkönnyebbülés volt leállítani az órámat. Ez persze bizonyos szempontból hülyeség, hiszen én raktam saját magamra ezt a “terhet”, de ebben a pillanatban egyértelművé vált, mennyire fontos volt számomra az új rekord - főleg a budapesti eset után. Meglett a edzések gyümölcse, érdemes volt összeszedni magam, és könnyű tempó helyett ezt a maratont is gyorsan futni. Ez a videó szerintem elég jól visszaadja, mit éreztem a célban (kb. a kép közepén futok be kék trikóban):
A hiavatalos időm 3:11:59 lett, az örömöm pedig hatalmas volt, mégis úgy gondolom, hogy nem a maraton az én fő távom. A hosszabb versenyeket egyszerűen jobban élvezem, ezért mostantól egy ideig inkább azokra fogok koncentrálni, már meg is van a következő kiszemelt. Részben pont azért akartam most futni egy gyors maratont, hogy utána kicsit félretehessem a bűvös 42,2 kilométert. Az persze könnyen lehet, hogy jövőre is rajthoz állok majd egy maratonon, de az valószínűleg nem célverseny lesz, hanem egy hosszú edzés.
