Nos, egy ideje nem írtam, de legalább most bőven van miről! A párosban teljesített Ultrabalaton után jött egy kis kényszerpihenő (ebbe sajnos pont beleesett a tavaszi Runner’s World futótábor is, ahol így kereken 0 kilométert tudtam futni), de szerencsére május végétől már folytathattam az edzéseket. A következő célverseny a Korinthosz volt, ahol mindenképpen meg akartam javítani a tavalyi időmet (8:46). Mivel 2018-ban egy sérülést követően, két hét kínlódás után, még nem teljesen 100%-os állapotban indultam, bíztam benne, hogy ez össze fog jönni, de egy ennél komolyabb célt is kitűztem: jó lenne 8 órán belül beérni!
Babonából nem számoltam be a itt a felkészülésről (tavaly pont akkor jött a sérülés, amikor úgy éreztem, minden nagyon frankó), inkább utólag akartam írni egy azokra is kiterjedő beszámolót, vagyis ezt a bejegyzést. Június közepétől minden hétvégén volt egy hosszabb, legalább 30 km-es futásom, amik során gyakran eszembe jutott a kérdés: hogy a francba futottam én le 81-et tavaly?! Még jó, hogy idén is beneveztem, mert már alig hittem el, hogy tényleg megcsináltam. A résztávos edzéseknek köszönhetően sikerült gyorsulnom is miközben a Korinthoszra készültem (ebben a hónapban futottam az eddigi leggyorsabb kilométeremet), és viszonyítási alapnak is nagyon jók voltak, mert ezekhez képest egy laza tempójú 15-20 km már simán ment.
A hétvégi hosszúk során próbálgattam a frissítést, és egész gyorsan kialakult az a megoldás, amin utána már csak pár apróságot kellett változtatnom. Táskával futottam, amiben egy egy literes ivózsák volt plusz két 2,5 decis soft kulacs. A zsákba 3 darab High5 ZERO Electrolyte pezsgőtablettát és egy adag bcaa-t tettem, a kulacsokban pedig sima vizet vittem magamtól. Az ivózsáktól kezdetben idegenkedtem, de gyorsan megszoktam, és így megállás vagy lassítás nélkül bármikor tudtam 1-1 kortyot inni. Ezek mellé még a melegtől és a távolságtól függő időközönként a High5 isogel-jét ittam (natúrt és koffeinest felváltva), ami jóval hígabb, mint az átlagos gélek, elvileg magában is nyugodtan lehet használni, de én azért mindig ittam utána egy kis vizet. Így a folyadék, a só, a szénhidrát és a koffein pótlása is meg volt oldva, és ezt a kombinációt a gyomrom is egész jól bírta.
A tavalyihoz hasonlóan idén is két alkalommal éjszakára időzítettem a hosszú futást, de most mindkétszer volt társaságom. Először a Sanyosztistállóból sikerült találni pár partnert ahhoz, hogy szombat este 10 óra körül nekiálljunk a Margitszigeten szaladgálni, két héttel a Korinthosz előtt pedig a Night Run-on vettem részt, amit a futótáboros ismerősökkel teljesítettem. Erre a versenyre szinte kizárólag a társaság miatt neveztem, egyébként semmi kedvem nem volt a nagy tömeghez és a rakpart sem hozott igazán lázba. Egy számomra nagyon könnyű tempó volt a terv (6:17 lett az átlagom), amivel alacsony pulzuson, beszélgetve, szinte fáradtság nélkül nyomtam le a 21 km-t, és fejben sokat segített, hogy ilyent is tudok - úgy éreztem, ez még hasznos lehet a Korinthosz végén.
A Night Run után már egyre izgatottabban számoltam vissza a versenyig hátralévő napokat, mindent elterveztem, összeszedtem miket akarok vinni, és még szakaszokra bontott időtervet is csináltam. Ebbe beleírtam, hogy 10, 20, stb. kilométerhez mennyi idő alatt kell odaérnem, ha reggel 8 előtt a célban akarok lenni. Ez azért segített, mert nem egyenletes, hanem lassuló tempót terveztem, és így verseny közben nem kellett számolgatnom, elég volt ránéznem a tervre, és tudtam, hogy állok. A felkészülést jobbnak éreztem a tavalyinál, tudtam, hogy a 8 órás terv nem lesz könnyű, de bizakodó voltam, és már nagyon vártam, hogy eljöjjön a rajt napja. Vagyis a rajt előtti nap, hiszen szombaton 0:00-kor indultunk.
Pénteken délután 1 körül értem Szekszárdra, és szinte egyből szakadó eső fogadott. Jól el is áztam, amíg a szállásra értem, de úgy voltam vele, hogy inkább most, mint éjjel. Lepakoltam, pihentem egy kicsit (próbáltam aludni is, de ahhoz már túlságosan izgultam), aztán elmentem a rajtszámért, leadtam az egyéni frissítőmet (két pontra küldtem előre géleket) és beugrottam egy boltba, hogy másnap reggel hideg sör várjon a szobámban. Utána sétáltam egy kicsit a városban, és észrevettem az útvonal utolsó párszáz méterén az aszfaltra festett nyilakat. Elképzeltem, hogy milyen lesz itt befutni, de tudtam, hogy addig még hosszú út vár rám. Azzal motiváltam magam, hogy ugyan 81 km van előttem, ami sok, de ennél sokkal több van mögöttem, kemény edzéseken vagyok túl, sokat készültem. Úgy éreztem, fizikailag rendben vagyok, ha semmi váratlan gond nem jön közbe, akkor fejben fog eldőlni a siker. Ennek van jó és rossz oldala is:
- ha nem érek be 8 órán belül, mert sokat lassulok vagy sétálok, akkor az azt jelenti, hogy fejben voltam gyenge
- viszont, ha elkezdek fáradni, egyre nehezebbek lesznek a lábaim, akkor tudni fogom, hogy jó formában vagyok, csak fejben kell kitartónak lennem.
Az egyszer már bevált receptet követve ugyanabban az étteremben ugyanazt a kaját ettem vacsorára, mint tavaly (remélem, nem tervezik megváltoztatni az étlapot), aztán elmentem a verseny előtti tájékoztatóra, majd még egyszer leellenőriztem, hogy mindent összepakoltam-e, és elindultam a buszhoz, amivel átvittek minket Bajára. Útközben vettem észre, hogy a futós táskám alja gyanúsan nedves. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy biztos csak kívülről folyt rá valami, de sokkal valószínűbb volt, hogy ereszt a benne lévő ivózsák. Ez egyrészt azért volt baj, mert arra alapoztam a frissítést, hogy kb. 50 km-ig elég lesz, ami benne van, másrészt pedig azért, mert így folyamatosan nedvesítette a hátamat. Nem túl biztató előjel, de inkább a jó oldalát néztem: legalább már induláskor könnyebb lesz a táskám, mint amit az edzéseken megszoktam, a hátam pedig pár kilométer után úgyis izzadt lenne. Szóval inkább nem is foglalkoztam ezzel a problémával, csak vártam, hogy rajtoljunk.
Aztán végre éjfél lett, és elindultunk a Pandúr-sziget felé. Érdekes, hogy tavaly nem igazán zavart a sötét, most pedig kifejezetten fárasztónak éltem meg, hogy fejlámpával is alig látok, és folyamatosan a lábam elé kell nézni. A tempóm viszont jó volt, a tervnek megfelelően kezdtem és jól esett a futás. Nem érdekelt, mennyi van még hátra a teljes távból (elég volt annyi, hogy rohadt sok), inkább a következő frissítőpontig vagy az aktuális 10 km-es szakasz végéig gondolkodtam előre. A sziget körbefutása után visszaértünk a rajt helyszínéhez, majd magunk mögött hagytuk Baját és az útvonal leginkább ingerszegény része következett: egy kb. 20 km-es, de végtelen hosszúnak tűnő monoton egyenes. Ahogy ott futottam a gáton a hidegben és ködben, eszembe jutott, hogy Sanyosz, az edzőm hasonló körülmények között hagyta abba annak idején a profi sportot. Abszolút át tudtam érezni, miért gondolta akkor értelmetlennek ezt az egészet, miért ment el tőle a kedve, de arra is emlékeztem, hogy ezt azóta is élete egyik legrosszabb döntésének tartja, szóval én inkább futottam tovább.
20 km-nél 4 és fél perc előnyöm volt a tervhez képest, és ez innentől kezdve folyamatosan nőtt, mert nem lassultam olyan mértékben, mint amire számítottam. Éjjel annyira lehűlt a levegő, hogy arra gondoltam, talán hideg sör helyett forró teát kellett volna bekészítenem a célhoz. Viszont a hideg miatt eszembe sem jutott sétálni, és az előnyömből sem akartam veszíteni, szóval tartottam a tempót. Eszembe jutottak az emberek, akik drukkoltak nekem, mindenkitől kölcsönvettem egy kis energiát (gondolom, ők úgyis aludtak éppen), és ezt összegyűjtve mentem tovább előre. Előző nap elhatároztam, hogy a The Interrupters-től a Title Holder című dal lesz a mantrám ezen a versenyen, ezért sokszor egymás után meghallgattam. Annyira sikerült megragadnia bennem, hogy néha azt vettem észre, önkéntelenül is a refrént énekelem magamban:
“Fight like a title holder
Stand like a champion
Live like a warrior
And never let 'em break you down”
Eléggé egyszerű, de talán éppen ezért működött. Máskor pedig csak ránéztem az alkaromra felragasztott Sanyoszistálló tetoválásra, és máris kicsit jobban éreztem magam. Az ilyen “apróságoknak” köszönhetően fejben végig egyben voltam, tudtam koncentrálni, és a frissítésre is odafigyeltem. A hátamon lévő zsák már 30 km előtt kiürült, utána csak a géleket és a vizet ittam, de az is bevált. Amikor ivás közben sétáltam pár lépést, mindig gyorsan kocogni kezdtem, mert nem akartam, hogy a lábaim megszokják a gyaloglást. 50 km környékén már nagyon vártam, hogy világosodjon, elegem lett a sötétből és a fejlámpa sem volt túl kényelmes. 14 perc előnyben voltam a tervhez képes, és innentől 75 kilométerig számoltam vissza a távolságot, mert az egy fokkal mégis barátságosabb, mint a 81 és tudtam, hogy ott úgyis lesz egy sétálós szakasz az emelkedő miatt. De addig még ott volt a Bogyiszló utáni földutas rész, amit tavaly sem szerettem, de nem emlékeztem rá, hogy ennyire kínlódós. Visszasírtam a monoton, unalmas gátat, mert az legalább le volt aszfaltozva, és lehetett menni előre, miközben fejben máshol jártam, itt viszont sem a két keréknyomon sem a füvön nem volt jó. Ezen a szakaszon egyre több olyan futóval találkoztam, akik a 160-as távon indultak, és tudtam, az én fáradtságom semmi ahhoz képest, amik ők érezhetnek. Ez persze kicsit sem boldogított, még így is nagyon hosszúnak tűnt az idő, amíg Szekszárdra értem, és végre újra stabil talaj került a lábam alá. Közben még azon is elgondolkodtam, hogy vajon kell-e nekem ez még egyszer, de úgy voltam vele, hogy ezt még ráérek eldönteni.
A Szekszárd határában lévő körforgalomnál a rendőr “jó reggelt”-el köszönt, a városban pedig sokan már munkába mentek, és ekkor fogtam fel igazán, hogy egész éjjel futottam. Túl voltam az emelkedőn, és utána újra futni kezdtem. Már nem kellett sietnem a 8 órához, nagyon jól álltam, de azt akartam, hogy minél előbb véget érjen a… a mi is? Talán passzolna ide a “szenvedés” szó, de én nem így éltem meg. Nevezzük inkább szüretnek! Minél hamarabb le akartam szedni a felkészülésem gyümölcsét! Senki nem kényszerített erre, azért futottam 81 km-t, mert ezt akartam csinálni, és számomra egyértelműen megérte. Átvettem a névre szóló célszalagot, befutottam vele a célba, és abban a pillanatban egy csepp bizonytalanság nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy miért is imádok ennyire futni. 7:33:17 lett az időm, vagyis bőven 8 óra alatt értem be és kb. 70 percet javítottam a tavalyi eredményemen. Maximálisan elégedett vagyok, még többet is sikerült kihozni magamból, mint amire számítottam.
Futás után fejben nem igazán voltam kimerült, és a masszív izomlázzal együtt is sokkal jobban éreztem magam, mint egy éve. A szálláshoz vezető lépcsősor azért komoly akadályt jelentett, de felküzdöttem magam rajta a szobában pedig már várt a fájdalomcsillapító sör. Egy kis alvás és hengerezés után javult a helyzet, és elindultam egy rövid ebédszerző sétára. A járás meglepően könnyen ment, a lépcsőket pedig igyekeztem elkerülni. A délután főleg pihenéssel és alvással telt, este pedig jött a bankett. Ahogy az egész verseny, úgy a zárás is ugyanolyan profin, hibátlanul lett megszervezve, mint tavaly. Amit ez a csapat letesz az asztalra, azt tanítani kellene, túlzás nélkül világszínvonalú eseményt hoznak össze. Amikor a futók állva tapsolták a szervezőket és az összes segítőt, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy Sió-töltés és utálatos, traktornyomos szakasz ide vagy oda, ezen a versenyen ismét egy olyan élménnyel gazdagodtam, amit jövőre sem szeretnék kihagyni! Amikor pedig Márkus Öcsi megemlítette, hogy lesz egy új versenyük, amiről a nevén kívül (Black Hole Run) még semmit nem árulhat el, nekem csak egy kérdésem volt: mikor lehet rá nevezni?
