VII. Tápiómenti Maraton

Tavaly nagyon örültem, hogy rátaláltam erre a szuper, családias hangulatú versenyre, és elhatároztam, ha legközelebb is megfelelő időpontban lesz, akkor ismét jönni fogok. Szerencsére idén egy héttel korábban rendezték meg, így pont nem ütközött a Kékes Csúcsfutással, szóval lelkesen vártam május utolsó szombatját. Úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lesz gélek tesztelésére (ki akarok próbálni pár márkát, majd írok a tapasztalataimról), és a hétvégi hosszú futás is élvezetesebb, ha nem egyedül csinálom, hanem valamilyen rendezvényen veszek részt.

Az egyetlen szépséghibát a jobb combom belső-hátsó részén lévő fájdalom jelentette. Nem túl vészes, tudok vele futni, néha csak egy kicsit érzem, máskor viszont eléggé zavaró, például a legutóbbi résztávos edzést is jócskán megnehezítette. Főleg induláskor szokott kellemetlen lenni, ezért abban bíztam, hogy menet közben talán majd jobb lesz. Igazán gyors tempót úgysem terveztem, nem akartam rekordot dönteni (arra nem is lenne jó választás ez a pálya), de azért egy 5-5:10 körüli átlagot jó lett volna elérni, ha a lábam is úgy akarja.

Jó nagy adag bemelegítő krémet használtam, aztán a szokásosnál is alaposabban bemelegítettem, a rajt után pedig egyből beálltam a megcélzott sebességre. Kezdetben még éreztem valami feszülést a jobb combomban, de 2-3 km után helyreállt, és onnantól kezdve nem volt vele semmi gondom.
Ezt a versenyt mindig Nagykáta és Sülysáp között rendezik meg, viszont a rajt és a cél évente felcserélődik, szóval most visszafelé haladtunk a tavalyi útvonalon. Érdekes volt, ahogy beugrottak az emlékek: ahol egy éve már nagyon fáradt voltam, és egy holtponton mentem keresztül, ott most még frissen, lendületesen tudtam futni. Aztán persze a táv második felén fordult a kocka, és most azokon a részeken kezdődött az igazi küzdelem, ahol tavaly még tartott a rajt utáni lelkesedés. Nagyjából 25 km-ig 5-ös átlaggal haladtam, aztán jött a fal, és éreztem, hogy ezt a tempót nem fogom tudni tovább tartani. Nagyon meleg volt, a pálya nagy részére odatűzött a nap, és az emelkedők többsége még hátra volt. Ezért kicsit visszavettem, nem görcsöltem a sebességen, lazábban futottam tovább. 32 km után már több sétaszünetet is beiktattam, pedig annyira azért nem voltak durvák azok a dombok, hogy ne lehetett volna felkocogni rajtuk. Minden frissítőpontnál megálltam, felváltva ittam vizet és isot, plusz ettem a géleket, amiket magammal vittem. Egyébként itt is voltak extra, nem a szervezők által létrehozott frssítők, Úriban például Kabóca (a szintén remek Farkasordító Félmaraton főszervezője) várta vízzel, sóval és slaggal a futókat.

A hivatalos időm 3:45:54 lett, ami 5:21-es átlagtempót jelent, szóval nem sikerült tartani a célomat, de nem ez az oka annak, hogy nem vagyok teljesen elégedett. Az eredménnyel ki tudok békülni, főleg, ha figyelembe veszem a hőséget és az emelkedőket. Inkább a szokásosnál több séta az, ami zavar. Amikor nem “lustálkodtam”, hanem rávettem magam a futásra, akkor még az útvonal végén is egész jó volt a tempóm, vagyis annyira azért nem voltam fáradt, inkább fejben csúsztam szét kissé. Valószínűleg egész más érzésekkel értem volna célba, ha séta helyett könnyű kocogásra váltok. Persze nincs értelme túl sok merengeni azon, “mi lett volna, ha”, ahogy azt sem fogom soha megtudni, mire lettem volna képes, ha teljesen rendben van a jobb lábam is. Ez most így jött össze, egy hosszú edzésnek tökéletesen megfelelt.

Amivel viszont idén is maximálisan elégedett voltam, az a szervezés! Oké, nincs “ajándék” póló, és szigorú értelemben vett befutócsomag sem, de 2500 forintos nevezési díjért cserébe szuper a frissítés, mindenki nagyon segítőkész, a célban pedig babgulyással, csapolt sörrel, kávéval és rengeteg sütivel várják a beérkezőket, senkinek nem kell éhesen vagy szomjasan hazaindulnia. Még jó, hogy nem olvassák túl sokan, amit írok, így nem kell attól tartanom, hogy hirtelen futók százai fognak benevezni a következő Tápiómenti Maratonra. :D

Éppen a babgulyásomat kanalazgatva, és az utánam beérkezőket figyelve gondolkodtam el azon, hogy vajon miért szeretek maraton futni. Mégis mi a jó ebben? Csak a célba érés öröme? Nem! Maga az út is jó! Néha szenvedésnek tűnik, néha baromi messze van a cél, de mégis van benne valami, ami miatt legközelebb is lelkesen állok rajthoz. Persze 30 km környékén már egészen máshogy látom a dolgot, elfáradok, küzdök, de jól esik kilépni a komfortzónámból, legyőzni önmagamat, megtenni a következő lépést, és végül teljesíteni a távot. Azt mondjuk így utólag nem igazán tudnám megmondani, hogy a fenti képen mégis mi a francnak örülök annyira. :D

UltraBalaton 2018

Kicsit megkésve, de azért nekiállok az idei UltraBalaton összefoglalójának. Őszintén szólva az is megfordult a fejemben, hogy engedek a lustaságnak, és nem írok bejegyzést, viszont egy csomó olyan élménnyel gazdagodtam a verseny alatt, amiknek mindenképpen itt a helye, és valószínűleg később szívesen fogom ezeket visszaolvasni.

Van abban némi kockázat, ha valaki olyan csapattal jelentkezik egy 221 km-es váltófutásra, akiket korábban egyáltalán nem ismert. Amikor megláttam egy facebook-csoportban, hogy hatfős csapatba keresnek tagot, mégsem gondolkodtam sokáig, hanem egyből jelentkeztem, és nem is bántam meg. Azóta többször találkoztunk, volt közös futásunk, megbeszéltük a szakaszbeosztást, és minden kérdésben (szállás, póló stb.) közösen döntöttünk. Szóval mire elindultunk a Balatonra, már közel sem voltak ismeretlenek a csapattársaim, de persze verseny közben még jobban megismertük egymást.

12:50-kor rajtoltunk, így még volt időnk egy nyugis, közös reggelire, és mivel pont a szállásunk előtt ment el az útvonal, közben az erkélyről néztük a futókat. Elég furcsa érzés volt, hogy én még csak ébredezek, mások számára pedig már kezdetét vette az UltraBalaton. Már nagyon be voltam sózva, de még sokat kellett várnom, mert én kerültem utoljára sorra a csapatból. Amikor egyéniben indulok egy versenyen, akkor hajlamos vagyok mindent részletesen megtervezni, ilyenkor viszont alkalmazkodni kell a folyamatosan változó körülményekhez, hiszen azt sem tudom előre, hogy pontosan mikor fogok indulni. Persze a váltónak pont ez a szépsége, ez adja az extra kihívást.

Drukkoltam a többieknek, néztem, ahogy mindenki nagyon szépen teljesítette a vállalt szakaszát, és közben egyre inkább mehetnékem volt. Aztán nem sokkal este 6 óra után végre hozzám került az időmérő chip, és elindulhattam. A Pécsely és Vászoly közti részt külön kértem (az előző két évben is én futottam itt), ehhez még hozzácsaptuk Dörgicsét is, szóval egy 8,8 km-es emelkedős-lejtős szakasszal nyitottam. Szerencsére pont elmúlt az izomlázam a Borvidék Félmaraton óta, így a dombok sem okoztak problémát, 4:51-es átlagtempóval tettem meg a távot, és közben végig élveztem a futást. A váltóponthoz közeledve már gyanús volt, hogy egyetlen narancssárga pólós alakot sem láttam, pedig a csapatpólónk színét elég messziről ki lehetett szúrni. Beértem, csippantottam, körbenéztem, sehol senki… Gyorsan telefonáltam, és 1 percen belül ott is volt az utánam következő csapattag. Nem számított rá, hogy ilyen gyorsan lefutom a szakaszt, és eredetileg én is lassabb tempót terveztem, de túlságosan fel voltam pörögve. 

Másodszorra éjfél körül kerültem sorra, Balatongyörök és Keszthely között futottam 12,9 km-t. Itt már bringás is jött mellettem, akivel tudtam közben beszélgetni, így a nem túl változatos útvonalon sem unatkoztam. Nem volt külön biciklisünk, a kísérést egymás között oldottuk meg, két alkalommal én is tekertem a futó mellett. Ennek kifejezetten örültem, egyrészt azért, mert addig sem a kocsiban ülve küzdöttem az álmossággal, másrészt pedig azért, mert ez egy teljesen új élmény volt számomra. Harmadszor vettem részt az UltraBalatonon, de még sosem bringáztam, tök jó volt most ezt is kipróbálni. 

Utoljára reggel fél 7 után indultam útnak, Szárszó és Széplak között várt rám 16 km. Elég álmos voltam és a kocsiból kiszállva kissé fáztam is, de amikor elkezdtem bemelegíteni egyből sokkal jobban éreztem magam. Pár perc múlva már lelkesen, felpörögve vártam, hogy megérkezzen a csapattársam a váltóponthoz, átvettem tőle a chipet, és nekivágtam a harmadik szakaszomnak. Nagyjából egyenletes tempóban, 5:08-as átlaggal zártam, és jó érzés volt, hogy egy alvásmentes éjszaka után sem esik nehezemre ez a sebesség.

Innen már nem sok volt hátra a célig, a többiek is lenyomták az utolsó távjukat, és végül 20:44:37 alatt futottuk körbe a Balatont. Előzetesen 22 óra körüli eredményt tippeltünk, ennél jóval gyorsabbak voltunk, és ebben az a legjobb, hogy közben nem hajtottuk szét magunkat. Persze mindenki igyekezett a legtöbbet kihozni magából, de egyáltalán nem versenyként fogtuk fel a futást. A felmerülő problémákat gyorsan megoldottuk, végig segítettük egymást, a megtervezett szakaszbeosztás pedig jól működött, nem volt szükség változtatásra. Vagyis az UltraBalaton idén is egy szuper élmény volt, a fáradtság ellenére is végig jól éreztem magam, és nagyon örülök, hogy a FutkoShow csapat tagja lehettem! 

Ja, és még a hivatalos UB-videóba is bekerültünk, 2:44-től érdemes figyelni! :)

9. Borvidék Félmaraton

Mielőtt rátérnék az idei verseny beszámolójára, leírom, hogy miért szeretem annyira a Borvidék Félmaratont. Nem egyszerű feladat, mert elsőre ez is talán csak egynek tűnik a számtalan verseny közül, de aki már legalább egyszer részt vett rajta, az mindig dicsérni szokta, és sokan visszajárnak. A verseny kétféle „üzemmódban“ teljesíthető: fel lehet fogni egy kellemes, fröccsözős bulifutásként (igen, a frissítőpontok többségén az iso és a víz mellett a fröccs is a választék része, és aki minden lehetséges helyen megiszik egy pohárral, az tuti nem józanul fog célba érni), és egy igazán embert próbáló, kemény menetként is. A táv nem extra hosszú (az 5, 14 és 21 km mellett mindig van egy Félmaraton Plusz kategória is, ami idén 29 km volt, én ezen indultam), de bőven van benne szint és évről évre csak több lesz. Szerintem a szervezők a két verseny közti időt kihasználva még plusz dombokat is telepítenek Szekszárd köré, hogy még nehezebb pályát tudjanak összehozni. :D

A fenti két „üzemmód“ nem válik el élesen egymástól, akkor is érezhető a verseny bulis, vidám hangulata, ha „komolyan“ akarsz futni. Mindig vannak a helyiek által létesített gerilla frissítőpontok, a leghosszabb táv egy pincészeten is áthalad, a kifejezetten szép és változatos útvonalon pedig vicces táblák szórakoztatják a fáradt futókat. Az idei kedvenceim:

„This is the beginning of a beautiful fennsík“ illetve

„Sok jó ember kis hegyen is elfér“

Két éve, amikor először indultam a versenyen, még nem tudtam mire számítsak, emiatt kissé meglepett, hogy nem túloztak a vélemények, és tényleg eléggé szintes a pálya. Tavaly viszont már tudatosabban készültem, sikerült jó idővel beérnem, és végig élveztem a futást. A korcsoportomban 4. lettem, és persze jó lett volna idén is valami hasonló eredményt összehozni, de ezt nem éreztem túl reálisnak. Az év első felének fő versenye a BSZM volt, ezért nem sokat futottam emelkedődön és tempós edzésből sem volt annyi. A naptáram is elég sűrűre sikerült most, 4 nappal korábban volt az OmszkiUltra, egy hét múlva pedig már itt az Ultrabalaton (amin idén hatfős csapatban indulok, utólag majd írok arról is). Viszont a Borvidék a kedvenc versenyem, szóval nem akartam teljesen félvállról venni, ezért úgy döntöttem, a lejtős és főleg a sík részeket jobban megnyomom, az emelkedőkön pedig majd lesz valahogy. Legalább lesz egy kemény edzésem a Kékes Csúcsfutás előtt, ahol 1 hónap múlva úgyis új rekordot szeretnék elérni.

Ez a verseny családi program szokott lenni, az elmúlt két évben a szüleim vittek, idén azonban anyu nem ért rá, így csak apuval ketten mentünk Szekszárdra. Gyorsan megtaláltuk a szokásos, versenyközponthoz közeli parkolót, átvettem a rajtszámomat, és kezdetét vette a feszült várakozás. Egyre jobban izgultam, semmi különös, csak a szokásos „induljunk már el“ érzés. Két órakor végre rajtoltunk, a pálya egy enyhe lejtővel kezdődött. Jó kis beetetés, ahogy az első két domb is az, a későbbiek jóval keményebbek. Ezekre még simán felfutottam, az első 7-8 km-en tök jó volt a tempón, de tudtam, hogy bőven fogok még lassulni. Így is lett, a meredekebb emelkedőkön inkább nem erőltettem a futást, valószínűleg azzal sem lettem volna sokkal gyorsabb. Viszonylag a mezőny elején voltam, de az ilyen részeken a többség így is sétált körülöttem. A nagy hőség és a tűző nap tovább nehezítette a versenyt, de a sík szakaszokon még a táv vége felé is egész könnyen ment a 5 perc/km alatti tempó, nem éreztem túl megterhelőnek. A dombok már más kategóriába tartoztak, némelyikre még felsétálni is eléggé fárasztó volt.

20 km után nagyon lassan akart csökkenni a hátralévő táv, ahol lehetett, megálltam inni, 22-nél például baromi jól jött a két néni által felállított extra frissítőpont - utólag is nagy köszönet nekik! Igencsak fáradtan értem célba, de ez legalább egy jó kemény kihívás volt, abszolút nem maradt bennem hiányérzet. Közben arra is rájöttem, számomra többek között mi adja ennek a versenynek a varázsát: egy ulta-szerű élményt kapok meg „kicsiben“, kb. 3 órába sűrítve. Nem akarok ötleteket adni a szervezőknek, de igazán érdekes lenne ezen a pályán egy többkörös verseny!

Relive '9. Borvidék Félmaraton Plusz'

Az időm 2:51:33 lett, amit először kicsit gyengének tartottam, de idén kb. ez volt reális, ezen az útvonalon ilyen melegben nem tudtam volna ennél sokkal gyorsabb lenni. Este láttam, hogy a 295 férfi induló közül 26. lettem, a korcsoportomban pedig ismét a 4. helyet értem el, szóval tényleg nincs okom elégedetlenségre. Úgy gondolom, kihoztam a maximumot a jelenlegi formámból, az pedig majd még elválik, hogy jövőre mi lesz a célom. Mert az persze nem is kérdés, hogy jövőre is indulni akarok a Borvidék Félmaratonon! De nem kell egy év, hogy visszatérjek Szekszárdra, hiszen itt lesz a Korinthosz.hu célja is.

I. PFB OmszkiUltra 50 km kétfős váltóban

Sok időm ugyan nincs, mégis szeretnék legalább egy rövid beszámolót írni a versenyről, szóval jöjjön egy, az átlagnál is kapkodósabb, összevisszább bejegyzés. Az egész úgy indult, hogy a PFB szervezéseiben még nem kellett csalódnom, szóval az OmszkiUltra is egyből megtetszett, viszont nem tűnt a legjobb ötletnek 50 km-t futni 4 nappal a Borvidék Félmaraton 29 km-es és eléggé szintes távja előtt. Szóval inkább a váltó mellett döntöttem, viszont úgy voltam vele, hogy akkor azt már jó lenne a kényelmesnél kicsit gyorsabb tempóval megcsinálni. Ehhez találtam is partnert, Norbit pont egy versenyen ismertem meg, a tavalyi Skanzenfutásra együtt mentünk, és azóta már több eseményen is találkoztunk.

Kicsivel 8 óra előtt értünk az Omszki-tóhoz, ahol már akkor is elég meleg volt, és később csak egyre jobban tűzött a nap. Igaz, hogy a hőség közel sem ideális a futáshoz, én azonban valamiért mégis szeretem, vagy legalábbis jóval kevésbé utálom, mint a téli, fagyos időjárást. Úgy vettem észre, hogy a kánikula engem kevésbé szokott hátráltatni, általában egész jól bírom. Ezért úgy döntöttünk, inkább Norbi kezd majd, hogy rám maradjon a táv vége. 5 körönként, vagyis nagyjából 8 kilométerenként váltottuk egymást, mindketten 3-3 alkalommal futottunk. Az első etapom teljesen jól ment, 4:30-as tempót terveztem, amit viszonylag egyenletesen sikerült is hoznom. Közben nem frissítettem, úgy voltam vele, majd lesz rá időm két futás között. A “szünetben” igyekeztem folyamatosan mozgásban maradni, hogy ne merevedjenek le a lábaim, és ne legyen majd rossz újra elindulni. Közben neten ránéztem az eredményre, láttam, hogy elsők vagyunk a váltók között, de ettől még eszembe sem jutott lazítani. Egyrészt nagyon sok volt még hátra, másrészt a helyezéstől függetlenül is szerettem volna önmagamhoz képest jó tempóban futni.

Tök jó volt, hogy időveszteség nélkül el tudtam menni mosdóba, és az ivással sem kellett sietnem. Ettem pár falat ropit, és sűrűn kortyolgattam az előre bekevert frissítőmből. Ezt valószínűleg túlzásba is vittem, mert a második szakaszom kezdete után nem sokkal erősen szúrni kezdett az oldalam, és sokáig nem akart javulni a helyzet. Sétálni nem akartam, inkább arra gondoltam, szólok Norbinak, hogy váltsunk hamarabb, aztán szerencsére végül erre sem volt szükség. Kicsit lassítottam, és ez meghozta a hatását, először enyhült, majd elmúlt a fájdalom, és akkor sem jelentkezett újra, amikor ismét 4:40 alatti tempóban futottam. 

Mire a harmadik, 9,8 km-es szakaszomat elkezdtem, már elmúlt dél, kifejezetten meleg lett, mégsem mertem sokat inni, nehogy az előző esethez hasonlóan járjak. Azt terveztem, hogy inkább majd futás közben frissítek, a táv felénél meg is álltam pár korty vízre, és ennyi éppen elég volt. A hőséget enyhítette, hogy közben a szél is feltámadt, ami elviselhetőbbé tette a tűző napon futást, az pedig megadta az extra motivációt, hogy tudtam: ha beérek, végeztünk. Ezzel a gondolattal teljesítettem az utolsó köröket, itt már nem volt semmilyen mélypont, és nem is lassultam a végén. 3:56:57 alatt futottuk le, az 50 km-t, és ezzel az idővel mi lettünk a leggyorsabb váltó. Nem a helyezésért futottunk, nem versenyként fogtuk fel, de azért persze elég király érzés a dobogóra (főleg a legfelső fokára) állni.

Egyébként egyéniben ez volt az 50 km-es országos bajnokság is, szóval neves futókat is láthattunk élesben, Muhari Gábor mozgása például kifejezetten érdekes volt. Ő lett a győztes, és kb. 39 perccel volt gyorsabb nálunk, szóval nincs okunk elbízni magunkat. :D Ezért aztán hatalmas ünneplés helyett inkább pihenés volt az esti program, hogy a másnap reggeli résztávos edzés minél jobban menjen. Hiszen nincs megállás, a munka folytatódik, mert biztos vagyok benne, hogy a Korinthosz.hu nem fogja könnyen adni magát.