Amikor a több hónapos kihagyás után nyár elején végre újra el tudtam kezdeni futni, akkor egyáltalán nem hiányzott, hogy egy konkrét versenyre készüljek. Éppen elég motivációt jelentett, hogy fokozatosan visszanyerjem a kényszerpihenő előtti formámat (még mindig nem tartok ott, de alakul). Jól tudtam, ez az év közel sem a korábbi eredményeim megdöntéséről fog szólni, nem is erőltettem a dolgot, ha neveztem egy versenyre, akkor az leginkább a hangulat illetve a társaság miatt volt.
Aztán ahogy egyre rövidültek a nappalok, egyre jobban lehűlt az idő, és a sérülés utáni “hurrá, újra futhatok” - érzés varázsa is lecsökkent, jól jött valami konkrét cél. Nagyjából ekkor találtam rá egy új, október közepétől induló instant körre, aminek többféle verziója is van. Nekem a hosszú, aszfaltos PálosKör lett szimpatikus, pont ezen jelzők miatt. Hiszen hosszú is (55,5 km), aszfaltos is (ez egyébként nagyon ritka párosítás, nem is tudok másik hasonlóról), ráadásul tuti nem marad el, és akkor indulok rajta, amikor leginkább passzol az edzéstervembe - szuper!
Sanyosz rábólintott az ötletre, megegyeztünk november végében, és ahogy ez eldőlt, egyből sokkal motiváltabb lettem. Onnantól korán reggel, hidegben és sötétben is lelkesen indultam futni, és az is csak kicsit zavart, hogy a résztávos edzéseket a szokásos négyszázas pálya helyett a rakparton vagy a sziget középső útján egyedül kellett lenyomnom. Egyértelműen éreztem, hogy nekem milyen sokat számít, ha van egy konkrét cél, amit el akarok érni.
Az útvonalban lévő kb. 600 méter szintemelkedés miatt nem tudtam, milyen tempóval tervezzek, az pedig további bizonytalanságot jelentett, hogy mennyi idő megy majd el futás közben a navigálással és a QR-kódok keresésével. Az sem egyszerűsítette a helyzetet, hogy idén eddig 50 km volt leghosszabb távom, azt is még január végén futottam, szóval nehéz volt kitalálni egy reális időcélt. Az persze nem volt opció, hogy “csak úgy” lefutom (a szintidő egyébként 8 óra), nekem kellett egy kellően nehéz, de megvalósítható terv - legfeljebb nem jön össze. Végül úgy döntöttem, hogy megcélzom az 5 órán belüli, vagy legalább ahhoz minél közelebbi teljesítést. Az utolsó két hétben sokszor átnéztem az útvonalat (ezt persze az órámra is feltettem), elolvastam a részletes leírást, memorizáltam illetve a biztonság kedvéért fel is írtam a QR-kódok helyét, és elterveztem, melyik szakaszon nagyjából milyen tempót kell tartanom az 5 órás körhöz. Ahhoz képest, hogy ez nem verseny, én legalább annyira izgultam előtte, de ez nem is igazán meglepő, hiszen számomra ez jelentette az idei év “célversenyét”.
Sallai Zsuzsival, a PFB elnökével és a PálosKör egyik létrehozójával már korábban megbeszéltem, hogy nála lerakhatom a cuccomat (még egyszer köszi!). A startnál átvette a táskámat, kabátomat én pedig útnak indultam. Az órámon nem figyeltem a tempót (elég volt, hogy minden kilométer végén láttam), inkább szinte végig a tracket néztem, illetve néha csekkoltam, összesen mennyi időnél tartok. Az útvonal végig jól futható és könnyen követhető volt, csak egy-két ponton bizonytalanodtam el, de a navigálás ezekkel együtt is legfeljebb pár perc pluszt jelentett. A QR-kódokat könnyen megtaláltam, keresnem nem is kellett, szóval ezeknek a beolvasásával sem ment el sok idő - amikor éppen nem bénáztam a mobilommal. A hideg és az izzadt kezeim néha kicsit megnehezítették a dolgot, a billentyűzár feloldása többször is problémás volt, ezt legközelebb tuti kikapcsolom indulás előtt.
A teljes szintemelkedés a táv első harmadában volt, ezen a szakaszon figyeltem a pulzusomat, és ha túl magasra ment, inkább egy kicsit belesétáltam. Sok volt még hátra, nem akartam már az elején nagyon kifáradni, és a tervezett tempót így is tudtam tartani. A Pap-rét felé haladva egyre hidegebb lett, kissé még futás közben is fáztam, viszont a ködös, deres, csendes erdő látványát egyszerűen imádtam. Nem sűrűn szoktam futás közben belefeledkezni a tájba, de ez a szakasz tényleg iszonyú jól nézett ki. Nagyjából a 17. km után pedig még jobban élveztem a helyzetet, hiszen ugyanilyen környezetben futhattam viszont onnantól már pont kellemes meredekségű lejtőn. Itt kedvem lett volna gyorsítani, de nem akartam kockáztatni, hogy ez később visszaüssön, inkább pihentető kocogással értem be Visegrádra.
A városból kiérve egy darabig az út szélén kellett futni, ami nem optimális, de azért nem is vészes. Volt hely lehúzódni, ha éppen olyan autó jött szemből, ami nem elég megnyugtató távolságban került ki. 30 km után már kezdtem fáradni (addig fel sem tűnt), nehezedtek a lábaim és nem esett annyira jól a futás, mint az elején. Az ilyen helyzetekben egy nagyon furfangos taktikát szoktam alkalmazni: nem baj, ha magamban szitkozódok vagy panaszkodok csak az a lényeg, hogy közben fussak tovább, mert addig is csökken a hátralévő táv. Nem éppen a spanyolviasz, de működni szokott és most is bevált, mert kicsit később a bringaúton már ismét több kedvvel futottam.
A következő nehezebb szakasz (igazi mélypontnak azért ezt sem mondanám) 45-47 kilométer körül jelentkezett, abból az zökkentett ki, amikor Szentendrén, a Dunakorzó elején becsekkoltam az utolsó előtti ponton. Láttam, hogy reális az 5 órán belüli eredmény, de akkor ahhoz menni kell tovább, nem igazán fér bele a lassítás. Ez megadta a löketet, fáradt lábakkal, de lelkesen futottam. Az utolsó ponttól már csak bő 3 kilométer volt hátra, az idővel jól álltam, és a körülményekhez képest egészen jól voltam. Zsuzsi a célban várt, átadta az érmet, kaptam befutócsomagot és még egy forró teára is vendégül látott. Ilyen kiszolgálásra tényleg nem számítottam egy instant körön! :D
Az időm 4:56:53 lett, vagyis sikerült, amit elterveztem, abszolút elégedett vagyok. Jó kihívás volt, úgy gondolom, tudok ezen az eredményen még javítani, és az útvonal is eléggé tetszett ahhoz, hogy újra nekivágjak, szóval valószínűleg jövök máskor is!
