Túl vagyok az első külföldi versenyemen, és nagyon jó élmény volt! Ez részben az újdonság varázsának és a nagyon frankón megszervezett Frankfurt Marathonnak is köszönhető, de elsősorban a társaság tehet arról, hogy végig szuperül éreztem magam. Tudom, hogy már korábban is dicsértem a Sanyoszistállót, és valószínűleg még később is fogom, de ez tényleg egy annyira király csapat, amiért szívesen bevállalom az önismétlést.
Péntek délután indultunk Frankfurtba, és már az utazást is izgatottan vártam, hiszen most repültem először. Jó volt fentről látni a várost, de leginkább az tetszett, hogy kb. másfél óra alatt odaértünk. Elfoglaltuk a szállást, és tettünk egy kis városnézős sétát. A környéken elég magas volt az egy utcára esőt sex shop-ok száma, de azért szerencsére akadtak éttermek is, szóval nem egy bordélyban vacsoráztunk.
Másnap reggel egy rövid átmozgatással kezdtük a napot, aztán átvettük a rajtszámokat, és barangoltunk egy kicsit a rengeteg kiállító standja között. Na, ez elég durva volt: mindenfelé egy csomó futós cucc, ha valaki esetleg a teljes poggyászát elhagyta útközben, itt akkor is mindent be tudott szerezni. Persze egy ilyen helyen hihetetlen mennyiségű pénzt lehetne elkölteni, komoly önuralom kellett ahhoz, hogy mindössze egy sapkát vegyek.
Ezután átmentünk a tésztapartyra, ami ugyanabban a csarnokban volt, ami a cél helyszíne lett. Elég fura, de egyben izgalmas érzés volt ránézni a célkapura, és elképzelni, hogy másnap milyen eredménnyel és milyen állapotban fogok megérkezni ide. A tervem elsősorban az volt, hogy érezzem jól magam futás közben, és úgy adjak bele mindent, hogy végén se csak vánszorgás legyen belőle. Ha sikerül megdöntenem az eddigi rekordomat (3:14:48), az persze óriási királyság lenne, de inkább csak hab a tortán. A 3 héttel korábbi 30 km-es versenyen pont olyan lett a tempóm, amivel meglett volna a rekord, de akkor úgy éreztem a végén, hogy nem igazán menne még 12 km olyan sebességgel. Mivel voltak 3:14-es iramfutók, úgy gondoltam, beállok mögéjük, és igyekszem minél tovább tartani velük a lépést.
A szombat délután főleg pihenéssel telt, a Kincs, ami nincset néztük (sokadszorra is szuper!), és ez elég jól elterelte a gondolataimat a versenyről, de az esti pizzázásnál azért már nem voltak annyira önfeledtek a mosolyok. Mindenki izgult, pedig (ahogy Marci meg is fogalmazta) nagy baj nem történhetett. Legrosszabb esetben valami miatt nem tudjuk végigfutni a távot, ki kell állnunk útközben. Az élet ilyenkor is megy tovább, ez sem nagy tragédia - de egy futónak mégis az! Én “csak” 2 hónapot készültem erre a maratonra, nem ez volt a fő versenyem idén, mégis eléggé rosszul érintett volna, ha nem sikerül teljesítenem.
Éjjel egész jól aludtam, vasárnap reggel lelkesen ébredtem, a hét elején összeszedett megfázást sem éreztem túl vészesnek, ezért elhatároztam, hogy akkor is célba veszem az új rekordot, ha az nem annyira reális. Hűvös, szeles idő volt (szerencsére legtöbbször nem szemből, hanem oldalról fújt), de így is rövidnadrágot, trikót és karmelegítőt húztam fel, és ez a választás be is jött. A nicoflex befűtött a lábaimnak, már bemelegítés közben sem fáztam, és amúgy sem a hideggel, hanem a rajtig hátralévő idővel voltam elfoglalva. Miután leadtuk a csomagunkat, az utolsó percekig mozogtam, össze-vissza kocogtam a rajt környékén. Így nem hűltem ki, és a lábaim sem merevedtek le, viszont ennek az volt a hátránya, hogy csak jóval a 3:14-es iramfutók mögé tudtam beállni. A nagy tömeg miatt esélyem sem volt velük menni, sőt, először még a 3:29-es iramfutók körül kialakult bolyon is át kellett jutnom. Így a verseny egy kerülgetős szakasszal kezdődött, ami 8 kilométerig simán kitartott, nagyjából onnan tudtam a saját tempómat futni. De akkor sem láttam pontosan, hogy milyen tempóban futok, mert a Frankfurt belvárosában lévő felhőkarcolók és a szűk utcák megzavarták a GPS-jelet, így az órámon látott értékek nem voltak reálisak (a verseny hossza például 43.28 azaz egy bő kilométerrel hosszabb lett az órám szerint). Szóval beálltam egy tempóra, amit nagyjából jónak éreztem, és igyekeztem ezt tartani. Amikor a 10 és a 15 km-es táblához értem, megnéztem a rajt óta eltelt időt, láttam, hogy a PB-hez képest kicsit el vagyok maradva, de nem zavart, mert jól esett a futás, jól éreztem magam közben. Gondolom az ismeretlen útvonal is segített benne, de gyorsan telt az idő, nem volt közben unalom, monotonitás vagy szenvedés. Igazából ezt a versenyt egy tempós örömfutásként éltem meg, aminek a végére kicsit belassultam, az utolsó pár km már kevésbé ízlett, de nem volt közben semmi komolyabb mélypont, és nem kellett sétálnom sem.
Az időm 3:17:22 (4:41-es átlag) lett, ami kb. 2,5 perccel maradt el a rekordomtól, de most ennek nagyon tudtam örülni. Az idei évem nagy része sokkal inkább a hosszabb távokról és nem a tempós futásokról szólt, augusztus végén pedig még folyamatosan küzdöttem valamilyen fájdalommal, szóval az azóta eltelt két hónapban elég frankón sikerült összekapnom magam. Annak külön örülök, hogy “vakon”, az óra segítsége nélkül is viszonylag egyenletes iramot tudtam tartani, és sokkal könnyedebben, jólesőbben ment a futás, mint a Real Nature 30 km-en. A teljesítményemmel tehát abszolút elégedett vagyok, és 99%-ben az eredményemmel is. Tényleg csak akkor lett volna még egy kicsivel jobb, ha összejön a PB, de hiányérzet így sincs bennem.
Másnap volt némi izomláz a combomban, és persze a szokásosnál fáradtabbnak éreztem magam, de ezeket leszámítva minden rendben volt. A reggeli kocogásban is csak az elindulás jelentette a fő nehézséget, miután bemelegedtek a lábaim, már egész jól esett a mozgás. A szerdai edzésen pedig már pár rövidebb gyorsítással is megpróbálkoztam, és csak kicsit éreztem a verseny hatását. A héten azért még lazábbra veszem a futásokat, inkább a regenerálódásra koncentrálok, aztán elkezdek a november végi, siófoki félmaratonra hangolódni.
Az elmúlt napokban elég sokszor felmerült bennem, hogy számomra olyan, mintha a félmaratoni, maratoni versenyek és az ultrázás két teljesen külön sport lenne. Oké, mindkettő futás, de egészen más élményt jelentenek. A “rövidebb” táv gyakran egy nagy rohanás, aminél végig közdök a tempóért, hiszen minden másodperc számít, ha meg akarom dönteni a rekordomat. Az ultrákat pedig inkább egy utazásként élem meg, ahol a saját gondolataimmal vagyok összezárva, és fejben nagyon erősnek, kitartónak kell lenni hozzá. Mindkét műfajnak megvan a maga szépsége, nekem azonban az ultrázás jelenleg szimpatikusabb, azt valahogy jobban élvezem - írom mindezt úgy, hogy egyelőre csak a kóstolgatom a maraton feletti világot. Persze azért ezentúl is fogok indulni maratoni, félmaratoni (és néha rövidebb) versenyeken is, de ezekre inkább úgy tekintek, mint szuper edzések az ultratávokhoz.
