Frankfurtból hazaérve még távolinak tűnt a november végi félmaraton, aztán iszonyú gyorsan eltelt a 4 hét, és máris úton voltam Siófokra, az utolsó idei versenyemre. Nem indultam komoly célokkal, inkább csak egy tempósabb hosszú futást terveztem, és a leggyorsabb félmaratonomat ebben az évben. Ez nem ígérkezett nehéz feladatnak, mert amíg tavaly többször is megjavítottam az eredményemet ezen a távon, addig idén csak 1:43-1:45 közti időkkel alibiztem. Mivel a Balaton Szupermaraton illetve a Korinthosz voltak a fő versenyeim, a félmaratonokra csak edzésként tekintettem, most viszont szerettem volna egy gyorsabb szezonzárást.
Az 1-es rajtzónába neveztem, és bíztam benne, hogy nem is lesz gond a 4:30 alatti átlaggal. Az utolsó edzések elég jól mentek, úgy éreztem, jó formában vagyok, szóval a szokásos optimizmussal álltam rajthoz. Mivel a mezőny elejével indultam el, nem volt nagy tömeg, egyből a saját tempómat tudtam futni. 4:20 körüli kilométerekkel kezdtem, egész egyenletes iramot tudtam tartani. Mostanában mindig szezon előtt vagy után járok Siófokon, szóval a kihalt utcák, és bezárt büfék látványa egyáltalán nem lepett meg. Inkább az lenne furcsa, ha egyszer nyáron jönnék, és strandoló, bulizó fiatalokat látnék ezen az útvonalon. Elfutottunk a hotel mellett, ahonnan tavasszal indul majd a BSZM, egy visszafordító után pedig közvetlenül a Balaton partján haladtunk tovább. Szerencsére itt sem fújt nagyon a szél, végig kedvező volt az időjárás. Féltávnál megettem egy gélt, ilyenkor általában pár lépésig sétára szoktam váltani, most viszont futás közben toltam be, de szerencsére a gyomrom nem bosszulta meg a sietséget. A verseny második felében kicsit lassultam, de akkor is 4:30 alatt tudtam maradni. Az egy jól tartható tempónak tűnt, tudtam “pihenni” közben, hogy aztán az utolsó 2 km ismét 4:20-ban menjen. Amikor 19-nél az órámra néztem, láttam, hogy még beérhetek 1 óra 32 perc alatt, aminek ugyan nem volt valódi jelentősége, de legalább tudtam vele motiválni magam. Ebben mondjuk a szurkolók is sokat segítettek, jó pár ismerős állt a pálya mellett, különösen jó volt látni a Sanyoszistálló tagjait és a Runner’s World táborok résztvevőit. Szóval belehúztam a végén, és így 1:31:55 lett az időm, ami 4:22-es átlagtempót jelent. Érdekes, hogy a pulzusom is végig egyenletes volt, mintha belőttem volna célnak a 170-es értéket, pedig ezzel közben egyáltalán nem foglalkoztam.
Ezzel a versennyel idén is teljesítettem a félmaraton-mánia sorozatot, vagyis 4 egymás követő évszakban lefutottam egy-egy BSI-szervezésű félmaratont. Még jó, hogy miután lazára vettem az első hármat, azért sikerült egy gyorssal zárni a sort. Egyébként ez már zsinórban a negyedik teljesítésem, szóval akár “félmaratonmánia-mániának” is mondhatnám. Valószínűleg itt meg is szakad a sor, mert a júniusi körözgetés nem annyira szokott bejönni.
Mi lesz ezután? Ha versenyre idén már nem is megyek, futni azért természetesen fogok. Egyelőre úgy érzem, most jól esne egy-két könnyebb hét, de szerintem hamarosan már hiányozni fog egy kemény edzés, amin rendesen elhagyom a komfortzónámat. A jövő évi versenynaptáram még nem állt teljesen össze, viszont már vannak benne fix események, például a március végi BSZM, ami kellő motivációt jelent ahhoz, hogy télen is elinduljak majd futni.
