Maratona di Pisa - 2024

Régen írtam ide, mert régen volt célversenyem. München után szinte egyből jött egy sérülés, amit sok nem túl jó futás, és nagyon lassú visszatérés követett. Év elején még semmi konkrét tervem nem volt erre a szezonra, arra viszont jó volt ez az időszak, hogy ismét rájöjjek, mennyire szeretem a futást. Amikor januárban, egy-egy rövid, küszködős kocogás után néha arra gondoltam, talán hagyni kellene a francba az egészet, aztán két nappal később ismét elindultam “a rossz futás is jobb, mint a nem futás” alapon, egyértelművé vált, hogy nem is olyan könnyű ezt abbahagyni - ez van, “a drog az rossz!” Szóval kitartóan gyógytornáztam, hengereztem, nyújtottam, és április környékén kezdtek el újra jól esni a futások. Onnantól fokozatosan növeltük Sanyosszal az intenzitást és a heti adagot, és bár a korábbi formámnak a közelében sem voltam, azért folyamatosan javult a helyzet.

A nyári hőség sem zavart, lelkesen keltem fel kora reggel, hogy munka előtt fussak, mert végre nem fájt közben semmim. Egy maratoni felkészülésbe viszont nem volt kedvem nyáron belekezdeni, a december közepén lévő Pisa éppen azért tűnt jó ötletnek, mert akkor a kemény edzések (résztávok, váltogatások, tempófutások) már őszre esnek. A hangolódás szeptember közepén az atlétikai csapatbajnokságon futott 5 kilométerrel kezdődött, ami abszolút nem az én távom, edzésnek viszont nagyon jó volt. Két héttel később a Nato-futás 10 kilométere alakult egész biztatóan, aztán újabb két hét múlva jött Budapest Maraton kétfős váltóban Zsoltival. Ez is jól ment, 4:11-es átlagtempóval futottam le a kb. 22,5 km-es távot, már egész közel voltam a tavalyi formámhoz, és itt még reális esélyt láttam rá, hogy a maratonon akár összejöhet a három órán belüli eredmény. De egy kisebb sérülés miatt a következő két hétben csak rövid és laza futásaim voltak, aztán egy harmadik hét ráment a visszarázódásra. Ezzel a PB elúszni látszott, ami először egy kicsit el is vette a kedvem, de azért megmaradt a motivációm. Elhatároztam, hogy bármilyen formában is leszek december közepén, Pisában nem csak egy könnyű örömfutás lesz a terv, hanem ki akarom hozni a helyzetből a maximumot, viszont nem fogok görcsösen ragaszkodni egy konkrét tempóhoz. Úgy gondoltam, ha egy jól sikerült maratonnal tudom zárni ezt a szezont, azt felfoghatom egy olyan hosszú és gyors edzésnek, amire utána lehet alapozni.

A verseny előtt másfél-két héttel többször is azt vettem észre magamon, hogy még a könnyű edzések előtt is izgulok, aztán az utolsó napokra ez teljesen elmúlt. Talán még egy maraton előtt sem aludtam ilyen jól, általában ilyenkor már túlságosan fel vagyok pörögve, most viszont nyugodt éjszakám volt, és kipihenten ébredtem. A lábaim rendben voltak, úgy éreztem, fejben is erős vagyok, jöhet a maraton! A reggeli készülődés közben is alig izgultam, úgy voltam vele, hogy elkezdek 4:20-as tempóban futni, aztán majd lesz valami. Utána pedig már nem is maradt sok időm izgulni: találkoztunk Zsoltival, egy kicsit kocogtunk bemelegítésként, csináltunk egy gyors csapatfotót, és már be is álltunk a rajtba.

Nem a rajtzónába, mert itt nincs felosztva a mezőny, egyszerre indul mindenki. Ezért a rajt után folyamatosan kerülgetni kellett a tömeget, az első 2 km során főleg az út mellett, a járdán, padkán futottam, ahol éppen lehetett haladni. Utána már ritkult a mezőny, minden oké volt, eseménytelenül teltek a kilométerek. A legnagyobb kihívást ezen a szakaszon az jelentette, hogy át kellett küzdenem magam a 3:10-es iramfutók körül kialakult bolyon. Nem igazán értettem, ők mit keresnek előttem 11 km után, de ezek szerint kissé gyorsan kezdtek. Szerencsére a kerülgetés nem törte meg a lendületemet, jól esett a futás, nem görcsöltem rá, és fejben valahogy sokkal összeszedettebb voltam, mint a legutóbbi maraton közben. Két éve is hasonló volt itt a helyzet, talán az olasz életvitel vagy a szezon legvége van rám ilyen nyugtató hatással. De leginkább az nyugtatott meg, hogy nem éreztem túl keménynek a 4:18 körüli tempót, erőlködés nélkül tudtam tartani. Azt terveztem, hogy 30 kilométerig el kellene jutni 4:20-on belüli ezrekkel, aztán a tengerpartról visszafelé egy kicsit visszaveszek és a végén, a városba visszaérve ismét rágyorsítok, ha marad hozzá erőm.

Az első 30 km meglepően simán ment, “kés a vajban” kategória, lényegesen könnyebbnek éreztem, mint a 3 héttel korábbi, ugyanilyen hosszú, gyors futást. Ezután jött a nehezebb, szeles és igencsak monoton rész, de a 4:25 körüli iram azért még ott is ment, és annál nem is akartam jobban nyomni. A körülményekhez képest ez a tempó is viszonylag jól esett, nem volt szenvedős, és szépen csökkent a hátralévő táv. Fejben erős voltam, odafigyeltem a frissítésre (ami végig jól működött) és egész gyorsan telt az idő. Mire jött volna, valami mélypont-féleség már csak pár km volt hátra és onnantól plusz erőt adott a cél közelsége, a végén pedig még egy kis gyorsítás is összejött. Azt szoktam mondani, hogy nem azért futok maratont, hogy jól érezzem magam közben, de most egészen közel álltam hozzá. Stabilan ment, belesétálás és szenvedés nélkül, a célba érés után sem voltam durván kimerülve, a 3:03:07-es idővel pedig nem mellesleg ez lett az eddigi második leggyorsabb maratonom. Lehet, hogy egy kicsi maradt benne (sok biztosan nem), de most többet ért, hogy ezt a futást ilyen jó élményként éltem meg. Év elején még nem sok esélyt láttam erre, de sikerült szuper módon zárni ezt a szezont. Most jöhet egy kis lazítás, aztán belevágok a téli alapozásba, és közben kiválasztom a következő szimpatikus versenyt. Konkrét elképzelésem még nincs, de jelenleg leginkább valami maratonnál kicsit hosszabb távhoz van kedvem.