Idén is úgy alakult, hogy a Suhanj! 6 lett számomra a nyár fő versenye, és igazából az egész év egyik legfontosabb futása. A szokásos éjféli rajt megmaradt, az esemény helyszíne viszont megváltozott, ezúttal a Margit-szigeten lett kijelölve a teljesen sík 3 km-es pálya, aminek egyik végén sem volt éles visszafordító. Ez nagyon jól hangzott, szóval már nyár elején leadtam a nevezést, aztán nem sokkal később az is kiderült, hogy így időpontütközés miatt ki kell hagynom a következő Runner’s World futótábort. Sajnáltam, de ez is csak plusz motivációt jelentett, hogy akkor már tényleg adjak bele mindent, és múljam felül az előző évi 73,4 km-es eredményemet.
A versenyre hangolódó, éjszakai hosszú edzés most is megvolt, de ezúttal egyedül. Ez csak annyiban zavart, hogy kissé hülyén éreztem magam, amikor bemelegítettem éjfél előtt a szigeten, de elindulás után már nem foglalkoztam vele, mennyi az idő, a futás pedig jól ment, fejben végig összeszedett voltam, és nem hátráltatott az álmosság. Ez az edzés is növelte az önbizalmam, a szerda reggeli résztávok is ígéretesen mentek, és tavalyhoz képest gyorsabb lett az a tempó, amit úgy általánosságban kényelmesnek érzek. Mindezek miatt reálisnak tartottam a korábbi eredményem megjavítását, de biztos voltam benne, hogy nem lesz könnyű menet.
A frissítésemet szinte teljesen ugyanúgy raktam össze, mint tavaly, már elég stabilan kialakult, mi az, ami a hosszabb távoknál beválik, ezen legfeljebb apróságokat szoktam változtatni. Most is Balázsnak köszönhetem, hogy körönként csak pár másodpercre kellett megállnom, és máris kaptam a következő gélt vagy teli kulacsot, így futás közben nem tört meg a lendület. Együtt mentünk ki a szigetre, lepakoltunk, még egyszer egyeztettük, mi lesz a menetrend, aztán elkezdtem bemelegíteni, éjfélkor pedig elindult a móka.
Azt terveztem, hogy 4:40-45 körüli iramban kezdek, és ahogy fáradok, úgy majd fokozatosan lassítok - de lehetőleg minél kevesebbet. A helyezésemmel futás közben egyáltalán nem törődtem, nem érdekelt, a többi futó hozzám képest milyen gyors, csak a saját tempómra koncentráltam, és arra, hogy 73,4 km-nél több jöjjön össze. Úgy fogtam fel, hogy ez egy 74 kilométeres verseny, amit 6 órán belüli idővel akarok teljesíteni - ehhez a felálláshoz fejben jobban hozzá vagyok szokva. Az új pálya nagyon bejött, néha nem is az volt az érzésem, hogy körözök, inkább úgy tűnt, végig előre futok. Tavaly ezt az illúziót folyton megtörték a visszafordítók, ezért azt a futást sokkal inkább monotonnak éltem meg.
Persze most is voltak nehezebb pillanatok, de pár percnél tovább tartó, említésre méltó mélypont egyáltalán nem. Fegyelmezetten tartottam magam a tervhez, nem futottam el az elejét, ezért egész egyenletes lett a tempóm, nem volt jelentős lassulás. Még az utolsó órában, fáradt lábakkal is viszonylag jól tudtam tartani az iramot, a frissítés pedig most is működött, a gyomrommal sem volt gond, és nem is éheztem el. A verseny végéhez közeledve egyre valószínűbbnek tűnt, hogy tényleg összejön az új rekord, nem is kellett hozzá sietnem, bőven elég volt, ha nem lassulok sokat. Amikor meglett a célként kitűzött táv, gondoltam rá, hogy onnantól jó lenne sétálni, de már nagyon kevés volt hátra, szóval inkább folytattam a futást, és csak a hat óra leteltét jelző sípszóra álltam meg - mondjuk akkor annyira, hogy utána nem volt egyszerű újra elindulni. Végül 75,5 km (4:46-os átlag) jött össze, amiből egy lépést sem sétáltam és a frissítéssel sem húztam az időt. Ritka, hogy ennyire elégedett legyek egy versennyel, de most teljesen az vagyok, mert végig nagyon jól, stabilan ment, és abszolút kijött az edzésekbe fektetett munka eredménye. Kihoztam magamból a jelenlegi maximumot, nem maradt bennem tartalék. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel még a második helyet is megszereztem. Az eredményhirdetés után pedig még hátra volt az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható napirendi pont: a sikeres verseny utáni, vasárnap reggeli sörözés Balázzsal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése