Ultrabalaton 2026 - "Istálló futni ment"

A tavalyi nyarat futás szempontjából lazábbra vettem, szeptember közepétől terveztem visszatérni a keményebb, struktúráltabb edzésekhez, ezért tökéletes időzítéssel jött Zsoltitól az eredményorientált UB-trió ötlete. Ettől egyből meglett a motivációm, még jobb is volt, mint egy egyéni verseny, hiszen így még jobban oda akartam tenni magam. 17 óra körüli időt terveztünk, ami elég kemény, de reális célnak tűnt és a korábbi években mindig dobogót ért a háromfős vegyes csapat kategóriában. Persze mindig más az időjárás, változik a mezőny, sőt még az útvonal sem teljesen fix, de ebből tudtunk kiindulni. Az volt a lényeg, hogy minél közelebb legyünk a 17 órához, aztán majd kiderül, hogy ez milyen helyezést jelent.

A felkészülés persze ezúttal sem ment zökkenőmentesen, voltak sérülések, kisebb kihagyások, de szerencsére túl hosszú kényszerpihenőt nem kellett tartanom, az utolsó három hónapot pedig sikeresen végig tudtam csinálni, szépen gyűltek a kilométerek. Közben a tempóm is javult, de a résztávokkal, váltogatásokkal kicsit óvatosabb voltam ebben az időszakban, mert most elsősorban nem a gyorsulás volt a célom, hiszen a versenyre sem gyors futást terveztem, hanem a 4:50 körüli iramot akartam minél tovább tartani. Voltak hosszú edzéseim lendületes szakaszokkal, fokozókkal; kipróbáltam milyen, ha egy nap háromszor futok, és mivel ezek jól mentek, a verseny közeledtével egyre bizakodóbb voltam. Persze tudtam, hogy élesben bármi közbejöhet, de nem akartam olyan dolgokon aggódni, amiket úgysem tudok befolyásolni, úgy éreztem, készen állok, jó formában vagyok, nézzük meg, ez mire elég.

Az utolsó héten megvolt a szokásos masszázs, a lábaim rendben voltak, nem fájt semmim, és Lilinek köszönhetően még frissen belőtt hajjal is kezdhettem bele az Ultrabalatonba, ami apróság, de valami babona miatt mégis fontosnak tartottam, hogy még a verseny előtt megtörténjen. 10:05-kor rajtoltunk ezért csak aznap reggel mentünk el Füredre, átpakoltuk egy kocsiba a szükséges cuccokat, átvettük a rajtcsomagot, és vártuk a kezdést. Az első kb. 20 kilométert Niki futotta, negyed órával dél előtt váltottam őt Zánkán, és onnantól beindult a pörgés. Oké, a futások vége (főleg éjszaka) hosszúnak tűnt, de összességében nagyon gyorsan eltelt ez a nap, és gyakorlatilag semmi üresjárat nem volt benne. Futottam, aztán igyekeztem minél jobban kihasználni a pihenőt és újra futottam. Emiatt kissé összefolynak az emlékek, néha nem ugrik be elsőre, hogy mi melyik futás közben történt, de igyekszem minél pontosabban felidézni a történteket.

Az első, bő 19 km-es távom viszonylag eseménytelenül telt, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy futás közben feltegyem a kezemre az időmérő chip-et (de utólag kiderült, hogy jobban tettem, hogy nem álltam meg, hiszen minden másodpercnek fontos szerepe volt). Beálltam a tervezett 4:50 körüli tempóra, és azt végig egészen egyenletesen tudtam tartani, közben néha beszélgettem Annával, a biciklis kísérőnkkel, így az idő is gyorsan telt, és minden simán ment. Már ekkor is elég meleg volt, de itt még nem annyira tűnt fel, és teljesen jó állapotban éreztem meg a váltóponthoz. Aztán a kocsiban ülve már éreztem, hogy rendesen fel vagyok hevülve, és egyértelmű volt, hogy innentől sokkal jobban oda kell figyelnem a frissítés mellett a hűtésre is. A pihenőm alatt többször is bevizeztem a sapkámat, és felvettem egy vizes csősálat fejkendőként úgy, hogy a tarkómat hűtse, így a meleg és a tűző nap is kevésbé zavart.

A következő szakaszomat egyedül futottam, úgy döntöttünk, Anna ezen a ponton tud egy kicsit pihenni, mert egyikünk sem fut hosszút, és még nincs sötét. 13,3 km Balatongyöröktől Keszthelyig - sok extra szerencsére itt sem történt. Két frissítőponton megálltam, hogy gyorsan újra bevizezzem a sapkámat, aztán egy kicsit gyorsítottam, így éppen megfelelő volt az átlagtempóm. Amikor a végén megálltam, kissé megijedtem, hogy megcsapott a meleg, de egy kis pihenés és pár korty iso után már sokkal jobban éreztem magam, és elkezdtem hengerezéssel, masszázspisztollyal készülni a következő etapra. Nagyjából innentől kezdődött az, hogy gyakorlatilag folyamatosan ki volt száradva a szám, mert közel sem mertem annyit inni, mint amennyi jól esett volna. Apránként kortyolgattam a vizet és az isot felváltva, vigyázva nehogy túl sok legyen, mert tudtam, hogy akkor nagyon szenvedős lesz a futás. Ugyanebből az okból enni sem igazán mertem, a nagyjából kétórás pihenők alatt egy-egy banánt ettem meg, futások közben pedig egy-egy gélt, ezzel igyekeztem pótolni legalább egy részét a felhasznált energiának. Ennél komolyabb kaja eszembe sem jutott, ahhoz több idő kellett volna, hogy meg tudjam emészteni, és komfortos legyen utána a futás.

A harmadik szakaszom 14,6 km volt Fonyód és Balatonlelle között. Itt már a 4:53-55 körüli tempót éreztem kényelmesnek, és inkább nem is erőltettem a 4:50-et, mert nem akartam a szükségesnél jobban kifáradni. Ezen a részen még egy UB alatt sem jártam világosban, pedig többször is volt olyan, amikor ennél korábban rajtoltunk. Nagyon jól haladtunk, meglepően közel voltunk az előzetes tervekhez, és itt már az is jól látszott, hogy az első helyért vagyunk csatában a “Fótottak még” nevű csapattal. Persze innen még nagyon sok volt hátra, de attól még nagyon motivált minket ez a helyzet. Innentől végig iszonyú szoros volt a verseny a győzelemért, egyszer mindössze hat másodperc választotta el a két csapatot! Amikor beértem a balatonlellei váltópontra, jó volt belegondolni, hogy letudtam a hosszabb szakaszaimat, és sikerült egészen jól átvészelni a napközbeni meleget. Biztosan többet vett ki belőlünk, mintha kellemesen hűvös időben futottunk volna, de nem zuhantunk meg tőle, mindenki továbbra is kitartóan gyűrte a kilométereket. Futás közben a partmenti büféket látva nagyon jól esett volna beülni egy korsó hideg sörre, ezen a ponton még az sem zavart volna, ha rossz és drága (hiszen mégis milyen lenne a Balatonon…), de valószínűleg nem lett volna a legjobb ötlet fél liter szénsavas, alkoholos italt húzóra meginni, szóval a sörözést inkább egy nappal későbbre halasztottam.

Ahogy lement a nap, elkezdtünk nagyon fázni, amit nem is csak a 10-12 fok levegő, hanem sokkal inkább a fáradtság miatt volt. Karmelegítővel és egy kicsit hosszabb nadrággal, jobb lett a helyzet, így kevésbé esett nehezemre kiszálni a kocsiból, futás közben pedig már úgysem fáztam. A negyedik szakaszomra már sötétben indultam, szóval felkerült a fejlámpa - és a hangfal is. Amikor legutóbb éjszaka küzdöttünk meg Annával a déli part hosszú, monoton egyeneseivel, megbeszéltük, hogy legközelebb ezt zenével fogjuk csinálni, és így is lett. Mondjuk először kicsit rosszul éreztem magam attól, hogy 10 óra után hangos zenével rójuk az utcákat, és utólag is elnézést kérek mindenkitől, aki éppen aludni akart, de nagy szükség volt rá, és sokat segített! Amikor Anna mellém tekert és meghallottam az Amyl and The Sniffers-t, egyből sokkal kevésbé zavart, mennyire szúr az oldalam, és csakazértis nyomtam tovább. Futás közben sosem szokott nálam lenni a mobilom, ezért eléggé meglepett, hogy kilométerenként bemondta a tempót, és persze szinte mindig úgy jött ki, hogy éppen akkor mentem el valaki mellett. Képzelem, mennyire felvágósnak tűnhetett, amikor egy fáradt, lelassult futót előztem meg, és közben megszólalt, hogy “ötödik kör, négy perc, ötvenhárom másodperc”...

Nem fájt semmim, izomzatilag teljesen rendben voltam, és a fáradtságot sem éreztem nagyon vészesnek, de a rekeszizmom/oldalam szúrása jelentősen megnehezítette a dolgomat, és ez a szakasz végére sem múlt el. A pihenő közben egy magnézium shottal és pár korty kólával igyekeztem javítani a helyzeten, és elhatároztam, hogy odafigyelek majd a légzés ütemére futás közben. Itt már inkább egyáltalán nem ettem szilárd kaját, csak egy gélt toltam be, az utolsó szakaszom úgyis “csak” bő 9 kilométer volt. Éjjel egykor indultam, és egy darabig egész jól ment (részben a Scooter zenei aláfestésének köszönhetően), a szúrás is szinte teljesen elmúlt, de aztán egy hosszabb emelkedőn bele kellett sétálnom. Elfogyott az energiám, ami nem is csoda, hiszen a kora reggeli zabkása óta nem ettem mást csak banánt és pár gélt, amivel közel sem vittem be annyi kalóriát, mint amennyit elégettem. Szerencsére elég volt egy rövid séta, gyorsan összekaptam magam és futottam tovább. Utána még két hasonlóan rövid sétálós pihenőt iktattam be, a szakasz végét viszont már igyekeztem minél gyorsabban futni - hogy minél hamarabb beérjek és végre pihenhessek. Elképzeltem, hogy iszok majd egy nagy pohár kólát, és végre nem kell attól tartanom, hogy lötyög majd a hasamban (igen, itt már elég egyszerű vágyaim voltak :D), számoltam vissza a perceket és az utolsó métereken már nagyon motivált a cél közelsége. Átadtam Zsoltinak a chip-et, ő pedig cserébe egy kellemetlen meglepetéssel fogadott: szólt, hogy még ne öltözzek át, mert fáj a lába, és lehet, hogy be kell majd állnom helyette. Semmi kedvem nem volt újra elindulni, persze, ha arra lett volna szükség, akkor azért erőt veszek magamon, és leküzdök még egy szakaszt, de nagyon örültem, amikor kicsivel később jelezte, hogy megy neki a futás. Így futnom már nem kellett, viszont az utolsó szakaszon én váltottam Annát a bringán, aki egy rövid pihenőt leszámítva reggel óta hősiesen tekert mellettünk a tűző napon és a hideg éjszakában egyaránt. Sokat köszönhetünk neki, jó néhány perccel lett így jobb az eredményünk.

Az utolsó szakaszon egyszer csak megjelent Zsolti az út mellett és szólt, hogy jelenleg vezetünk, és, ha Niki belehúz, meg is tarthatjuk az első helyet. Niki pedig belehúzott, az utolsó kilométereken sem lassult le, a célba érés után pedig kiderült, hogy tényleg szinte minden lépés, minden apróság számított: mindössze 27 másodperc különbséggel lettünk elsők, ami egészen abszurd egy 209 km-es versenyen. Elég lett volna egy rossz váltás vagy egy wc-szünet… de felesleges azon gondolkodni, mi lehetett volna, a lényeg, hogy 17:11:19-es idővel futottuk le a kört, amivel határozottan elégedettek vagyunk!

A kidörzsölődést és a vízhólyagokat megúsztam, másnapra mindössze izomlázat és persze masszív fáradtságot éreztem, illetve a járásom “kissé” robotos volt, de még ezzel együtt is sokkal jobban voltam a verseny utáni napokban, mint amire számítottam. Így pedig nem meglepő, hogy egy héttel később már nem is tűnt olyan hülye ötletnek, hogy jövőre is induljunk. Mondhatnám, hogy megszépültek az emlékek, de valójában amikor verseny közben azt mondtam, többször biztos nem jövök, azt már akkor sem gondoltam komolyan. Ez egy szuper csapat és egy minden szempontból nagyon jól összerakott kör volt - szóval miért ne ismételnénk meg?