Óbudai Futófesztivál 2016

Ismét egy versennyel kapcsolatban írom le az élményeimet, ám ezúttal kevésbé friss, közel másfél éves emlékeket fogok felidézni. Azért éppen a tavalyi Óbudai Futófesztivált választottam most témaként, mert több szempontból is erre emlékeztett a SkanzenUltra:

• ez is egy viszonylag kicsi, családias hangulatú verseny volt
• szeles, esős idő
• körökre osztott táv
• mindkét esetben dobogón állhattam

A leghosszabb választható táv a félmaraton volt, amit egy 3,5 km-es körön kellett teljesíteni. Most már vicces belegondolni, de akkor ez a 6 kör még annyira soknak, monotonnak tűnt, hogy nem volt kedvem egyedül vállalkozni rá. Ezért szóltam egy kollégámnak, akivel amúgy is szoktunk együtt futni, és váltóban neveztünk. Eredetileg teljesen laza tempót terveztünk, de a nevezés lezárása után (helyszíni nevezés nem volt) láttuk, hogy mindössze 5 kétfős férfi váltó lesz, amiből az első hármat díjazzák. Korábban mindig kizárólag magammal versenyeztem, sosem törődtem a helyezéssel, de itt elég reális esélye volt az éremszerzésnek ahhoz, hogy vérszemet kapjunk, és megpróbáljunk legalább két másik párost megelőzni. Sosem álltam még dobogón, és azt sem tartottam valószínűnek, hogy ez egy népesebb mezőnyben összejöjjön, szóval az Óbudai Futófesztivál egy soha vissza nem térő lehetőségnek tűnt (azért azóta szerencsére többször is visszatért). Így hát adott volt a feladat: egy hét alatt minél jobban regenerálódni az akkori félmaratoni rekordomat jelentő Vivicittá után, aztán Óbudán a kedvezőtlen időjárás ellenére is mindent beleadni.

Futás közben már nem szokott zavarni az eső, viszont a rajt előtti bő egyórás ázás-fagyoskodás nem tett éppen jót a motivációmnak. De nézzük a jó oldalát: mi legalább futhattunk! Ugyanezen a napon Székesfehérváron annyira rossz idő volt, hogy az ottani félmaratont inkább meg sem tartották, szóval nekünk ahhoz képest még nem volt okunk panaszra. Nálunk Robi kezdett, ő futotta az első három kört, de a rajt után már én sem unatkoztam, mert folyamatosan melegítettem, drukkoltam, és persze figyeltem, hogy hányadik helyen vagyunk. A kis mezőnynek és a kategóriánként eltérő rajtszámoknak köszönhetően nem volt nehéz követni az állást, és úgy láttam, hogy harmadikak voltunk, amikor én elindultam. Tehát nincs más dolgom, mint 10,5 km-en keresztül tartani ezt a pozíciót, és mehetünk a dobogóra!

Azt azért a váltásunk előtt még megfigyeltem, hogy az előttünk lévő csapat éppen futó tagján egy elég rikító, sárgás-zöldes színű felső volt - gondoltam is, hogy őt ki fogom szúrni, ha esetleg utolérem. Magamhoz képest jó tempóban tudtam kezdeni, nem éreztem az előző heti gyors félmaraton hatását, és később sem lassultam vissza. Nagyjából másfél kör után megláttam magam előtt a távolban egy élénk színű pólót viselő futót, és persze egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ő lesz az, akit meg kellene előznöm, de így is éppen elég motivációt jelentett még egy kis gyorsításhoz. Amikor az utolsó körét kezdte már nem sokkal voltam mögötte, és hallottam, ahogy a speaker bemondja a csapatuk nevét, amiből tudtam, ő a mi kategóriánkban van. Szóval, ha 3,5 km alatt meg tudom előzni, akkor feljövünk a második helyre! 1 km elég volt ahhoz, hogy közvetlenül mögé érjek, ott viszont nem tudtam, mit kellene csinálnom, hiszen nem voltam hozzászokva a versenyzéshez, abszolút nulla tapasztalattal rendelkeztem ilyen téren.

Így gondolkodtam: "még 2,5 km van a célig, mi van, ha most megelőzöm, ő olyan sebességre vált, amit nem tudok tartani és otthagy a francba? Inkább csak megyek mögötte, és majd a legvégén belehúzok." Ezt sikerült is megvalósítanom kemény 5-600 méteren keresztül, aztán kényelmetlennek éreztem, hogy nem a saját tempómban haladok, ezért hagytam a fenébe a "taktikázást", inkább megelőztem, és bíztam benne, hogy előtte tudok maradni. Összejött, másodikként értem be, és hamarosan a hivatalos időmérés is megerősítette a helyezésünket. Az eredményhirdetésig még plusz egy órát kellett várnunk a hidegben, de simán megérte, hiszen felállhattunk a dobogóra, és a befutóérem mellé kaptunk egy-egy ezüstérmet is. Oké, 5 csapatból nem olyan nagy szó másodiknak lenni, de ettől még tök király érzés volt, és büszkén mentünk hazafelé.

Utólag visszagondolva a verseny közbeni "mikor előzzek"-dilemmámra, vicces, mennyire komolyan vettem a dolgot. :D Könnyen lehet, hogy a másik futó számára közel sem volt ennyire fontos a helyezés, ő csak futott egy jót, és nem zavarta, ha megelőzik közben... én viszont akkor éreztem először, hogy versenyben vagyok, ez eléggé felpörgetett, és ha csinálok valamit, azt amúgy is szeretem rendesen, mindent beleadva csinálni - miért pont a futással lenne ez másképp?

I. PFB SkanzenUltra

Amikor pár hónapja felmerült bennem, hogy futós blogot indítok, gondolkodtam, mivel is kezdjem. Kezdetnek írhattam volna egy bemutatkozást vagy mesélhettem volna az első versenyemről, de nem akartam időrendben haladni. Aztán egy ideig parkolópályára került az oldal, és most, hogy ismét van időm és kedvem is foglalkozni vele, egyértelmű volt, mi legyen a téma: a legfrissebb élményem, a tegnapi PFB SkanzenUltra hatórás futás! Úgysem vagyok még túl rajta sem fizikailag, sem szellemileg. A hatékonyabb regenerálódás érdekében kivettem mára egy szabadnapot (remek döntés volt, tényleg szükségem van rá), a gondolataimat pedig talán majd ez a bejegyzés segít rendbe szedni. Nem konkrétan versenybeszámolót szeretnék, inkább csak elkezdem írni a dolgokat, ahogy eszembe jutnak, aztán majd kiderül, mi lesz belőle.

Idén júliusban jártam először a szentendrei skanzenben egy tök jó hangulatú félmaratonon. A körözgetés (vicces, hogy akkor még a hat kör is soknak tűnt...) ellenére is kifejezetten tetszett az a verseny, és követni kezdtem a szervezők (PFB - Pomázi Futó Bajnokok) Facebook-oldalát. Itt láttam meg augusztus végén, hogy október 24-ére egy hatórás futást terveznek. Oké, ez csak 8 nappal lesz a Budapest Maraton után (ahol új rekord volt a célom), de már korábban is volt rá példa, hogy csak 1 hét telt el két keményebb versenyem között, és régóta ki szeretném magam próbálni egy ilyen típusú kihívásban. Először még azon gondolkodtam, nevezzek-e, aztán azt vettem észre, hogy már inkább csak az a kérdés, hogy állítsam össze a frissítésemet a hatórás menetre. Szóval neveztem, de elhatároztam: október 15-ig az új maratoni rekord lesz a fő cél, aztán lesz egy hetem pihenni és a SkanzenUltrára hangolódni. 

Annyit azért “csaltam”, hogy már a maratonra való készülés során is igyekeztem hozzászokni a monotonitáshoz, például egészen jól megbarátkoztam a Feneketlen-tó körüli 530 méteres futópályával, ahonnan korábban pár kör után mindig elmenekültem. Rájöttem, ha kellően ki tudom kapcsolni az agyam, és sikerül elmerülni a gondolataimban, akkor egy idő után szinte teljesen mindegy, mennyi ideje körözök egy helyen. Szóval felkészültem a rövid pályán megtett hosszú távra, kitaláltam, miket viszek magammal, mit fogok enni-inni, és az időjárás-előrejelzést nézegetve beletörődtem, hogy nagy valószínűséggel alaposan el fogok ázni - ennyit az előzményekről.

A verseny mottója ez volt: “Célozd meg az 56 km-t!” Én ennél egy kicsivel többet, 60-at szerettem volna teljesíteni, ami pont 6 perces tempót jelent. Úgy terveztem, 5:30 körüli km-eket fogok futni, a fennmaradó idő pedig pont jó lesz arra, hogy nyugodtan tudjak frissíteni. Eddig ugyan kb. 50 km volt a leghosszabb távom, de reálisnak éreztem, hogy itt menni fog a 60 is. Ennek megfelelő tempóban kezdtem, láttam, hogy viszonylag a mezőny elején vagyok, de nem törődtem a többiekkel. Ezért az első kör (2,34 km) végén eléggé meglepődtem, amikor a speaker (Kozma András) bemondta, hogy én vagyok az első egyéni. Ez jó hír, de még bő 5 óra 48 perc volt hátra a végéig, szóval abszolút nem volt jelentősége az állásnak. Viszont eléggé ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, innentől kezdve már nem kizárólag magammal fogok versenyezni, hanem odafigyelek majd arra is, hogy ne előzzenek meg. Ez igazából normális, biztos nem én vagyok az egyetlen, aki szeret nyerni, de egyáltalán nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy az első helyért küzdjek. Ki is találtam a következő taktikát: most sem fogok a többiekkel versengeni, csak kihasználom a rövid pálya előnyét, és odafigyelek arra, hogy milyen távolságra vannak tőlem. Szerencsére az előnyöm szép lassan nőtt, így gyakorlatilag végig a saját tempómat tudtam futni.

A frissítést sem agyaltam túl. Vittem magammal több gélt meg koffeines, magnéziumos shot-okat is, de úgy voltam vele, hogy majd akkor használom ezeket, ha szükségét érzem, ameddig tudok, addig vízre és banánra támaszkodok. Ez mondjuk közel sem a legjobb taktika, hiszen ideális esetben nem lenne szabad megvárni, hogy a folyadék,- vagy szénhidráthiány jelei mutatkozzanak, de a hűvös, esős időben nem igazán kívántam semmi extrát. Gélből összesen egyet használtam az utolsó órában (akkor esett le, hogy már 1-1,5 órája nem ettem semmit, szóval igyekeztem gyorsan pótolni), a biotech-es energy shot-ból pedig kettőt. Érdekes, hogy a verseny végén a koffein sokkal jobban hiányzott, mint a szénhidrát. 

Egyébként meglepően gyorsan eltelt a hat óra, nem untam a sok oda-vissza futást. Erről részben a szinte végig vagy emelkedős, vagy lejtős, vagy csúszós pálya is tehetett, de szerintem sokkal inkább a remek hangulatnak köszönhető, hogy nem éreztem monotonnak a versenyt. Családias légkör, szuper szervezés, a PFB ismét egy remek versenyt hozott össze! Az időjárással ugyan nem volt szerencsénk (ma bezzeg süt a nap…), de szerintem ennek ellenére is mindenki jól érezte magát, senkit nem hallottam panaszkodni, és nem is lett volna rá okunk.

Összesen 64 km-t futottam, amivel teljesítettem a célomat, és még az első helyet is sikerült végig megőriznem. Az utolsó körben már sokan gratuláltak, ami tök jól esett, ahogy az is, amikor verseny közben bíztattak, drukkoltak. Nem jött velem kísérő, előzetesen nem ismertem senkit a többi induló közül, mégsem éreztem magam egy percig sem egyedül.

Korábban nem értettem azokat, akik képesek 6 órán át egy rövid pályán körbe-körbe futni (az 12 és a 24 órás verziót most inkább hagyjuk is…). Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beépülök közéjük, és a természetes környezetükben figyelem meg őket. Nos, az első kísérlet abból a szempontból sikerrel zárult, hogy közben tök jól éreztem magam, és egy maradandó élménnyel gazdagodtam, viszont nem lettem sokkal okosabb, szóval újabb vizsgálatokra lesz szükség. A következő megfigyelés pontos paramétereit még nem tudom, de, ha előbb nem is, a jövő évi SkanzenUltrán biztosan folytatom a kutatásaimat.

Ui.: Na, ez a leírás jó hosszúra nyúlt, sikerült rögtön az első beszámolóval komoly próbatétel elé állítanom azt, akinek kedve támadt elolvasni. Nyugi, ez most csak az élmény frissessége miatt lett ilyen részletes, később, amikor a korábbi emlékeimet idézem majd fel, biztosan rövidebbek lesznek a bejegyzések. ;) Ha pedig ezt is végigolvastad, jár a pacsi! :D

Rajt!

Oké, a döntés megszületett, elkezdem a blogot. Sokáig gondolkodtam rajta, nekiálljak-e, mert nem vagyok az a kitárulkozós típus, és, ha a futásaimról, versenyélményeimről akarok írni, akkor a bejegyzések elkerülhetetlenül személyesek lesznek, hiszen ez mégis más, mint amikor mondjuk egy filmről osztom meg a véleményemet. Ebben a témában nem tudok (és nem is akarok) objektív maradni, az átgondolt fogalmazás sem feltétlenül lesz cél, inkább csak írom, ami éppen jön. Elsőként például azt, hogy miért döntöttem a blogolás mellett. Alapvetően a következő két kérdésen múlt a dolog:

- Van miről írnom?

- Hogyne lenne. A futás az életem meghatározó része, az egyik kedvenc beszédtémám. Minden verseny (sőt, sok esetben minden edzés) egy külön sztori, amiről szívesen számolok be. Aztán szóba jöhet még például az étrend, a futós felszerelések vagy éppen a profi sportolók eredményei. Szóval ihlethiánytól nem félek.

- Na jó, de van, aki ezt el is fogja olvasni? (Mármint rajtam kívül, mert én valószínűleg szívesen nosztalgiázok majd pár év múlva, de ahhoz felesleges az online napló.)

- Nos, nem tudom. Szoktak még blogot olvasni az emberek? Ma már inkább facebook vagy instagram posztokat követnek és osztanak meg, ami teljesen érthető, hiszen az modernebb, kényelmesebb és gyorsabb is, viszont ez a formátum valahogy közelebb áll hozzám. Nekem nem igazán lesznek trendi kajafotóim vagy menő szelfijeim (amikkel amúgy abszolút semmi bajom, csak nem az én stílusom), inkább csak a gondolataimat írom le, ahhoz pedig tökéletes felület egy ilyen oldal.

De, ha valaki követ is pár blogot, miért pont az én bejegyzéseim érdekelnék őt? Egyértelmű, hogy én is szívesebben olvasom Lubics Szilvia, Vincze Zsófia vagy Simonyi Balázs beszámolóit, így mástól sem várom el, hogy egy tök átlagos futó sztorijai hozzák lázba. Viszont, ha valaki nagyon unatkozik, és nem talál semmi érdekeset a közösségi oldalakon, akkor talán éppen itt bukkan majd olyan posztra, ami leköti pár percre. Ki tudja, még az is lehet, hogy valakit az motivál majd, hogy rövid időn belül mennyire beleszerettem ebbe a sportba. Amúgy meg Kilométerfüggő vagyok, és igen, akarok róla beszélni! Az majd eldől (pontosabban: Ti döntitek el), hogy mindez egyoldalú beszéd vagy beszélgetés lesz.

(Később majd valószínűleg szépítgetek az oldal kinézetén, de egyelőre jó lesz ez az alap design is, és inkább a tartalmat helyezem előtérbe.)