Tavaly nagyon örültem, hogy rátaláltam erre a szuper, családias hangulatú versenyre, és elhatároztam, ha legközelebb is megfelelő időpontban lesz, akkor ismét jönni fogok. Szerencsére idén egy héttel korábban rendezték meg, így pont nem ütközött a Kékes Csúcsfutással, szóval lelkesen vártam május utolsó szombatját. Úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lesz gélek tesztelésére (ki akarok próbálni pár márkát, majd írok a tapasztalataimról), és a hétvégi hosszú futás is élvezetesebb, ha nem egyedül csinálom, hanem valamilyen rendezvényen veszek részt.
Az egyetlen szépséghibát a jobb combom belső-hátsó részén lévő fájdalom jelentette. Nem túl vészes, tudok vele futni, néha csak egy kicsit érzem, máskor viszont eléggé zavaró, például a legutóbbi résztávos edzést is jócskán megnehezítette. Főleg induláskor szokott kellemetlen lenni, ezért abban bíztam, hogy menet közben talán majd jobb lesz. Igazán gyors tempót úgysem terveztem, nem akartam rekordot dönteni (arra nem is lenne jó választás ez a pálya), de azért egy 5-5:10 körüli átlagot jó lett volna elérni, ha a lábam is úgy akarja.
Jó nagy adag bemelegítő krémet használtam, aztán a szokásosnál is alaposabban bemelegítettem, a rajt után pedig egyből beálltam a megcélzott sebességre. Kezdetben még éreztem valami feszülést a jobb combomban, de 2-3 km után helyreállt, és onnantól kezdve nem volt vele semmi gondom.
Ezt a versenyt mindig Nagykáta és Sülysáp között rendezik meg, viszont a rajt és a cél évente felcserélődik, szóval most visszafelé haladtunk a tavalyi útvonalon. Érdekes volt, ahogy beugrottak az emlékek: ahol egy éve már nagyon fáradt voltam, és egy holtponton mentem keresztül, ott most még frissen, lendületesen tudtam futni. Aztán persze a táv második felén fordult a kocka, és most azokon a részeken kezdődött az igazi küzdelem, ahol tavaly még tartott a rajt utáni lelkesedés. Nagyjából 25 km-ig 5-ös átlaggal haladtam, aztán jött a fal, és éreztem, hogy ezt a tempót nem fogom tudni tovább tartani. Nagyon meleg volt, a pálya nagy részére odatűzött a nap, és az emelkedők többsége még hátra volt. Ezért kicsit visszavettem, nem görcsöltem a sebességen, lazábban futottam tovább. 32 km után már több sétaszünetet is beiktattam, pedig annyira azért nem voltak durvák azok a dombok, hogy ne lehetett volna felkocogni rajtuk. Minden frissítőpontnál megálltam, felváltva ittam vizet és isot, plusz ettem a géleket, amiket magammal vittem. Egyébként itt is voltak extra, nem a szervezők által létrehozott frssítők, Úriban például Kabóca (a szintén remek Farkasordító Félmaraton főszervezője) várta vízzel, sóval és slaggal a futókat.
Ezt a versenyt mindig Nagykáta és Sülysáp között rendezik meg, viszont a rajt és a cél évente felcserélődik, szóval most visszafelé haladtunk a tavalyi útvonalon. Érdekes volt, ahogy beugrottak az emlékek: ahol egy éve már nagyon fáradt voltam, és egy holtponton mentem keresztül, ott most még frissen, lendületesen tudtam futni. Aztán persze a táv második felén fordult a kocka, és most azokon a részeken kezdődött az igazi küzdelem, ahol tavaly még tartott a rajt utáni lelkesedés. Nagyjából 25 km-ig 5-ös átlaggal haladtam, aztán jött a fal, és éreztem, hogy ezt a tempót nem fogom tudni tovább tartani. Nagyon meleg volt, a pálya nagy részére odatűzött a nap, és az emelkedők többsége még hátra volt. Ezért kicsit visszavettem, nem görcsöltem a sebességen, lazábban futottam tovább. 32 km után már több sétaszünetet is beiktattam, pedig annyira azért nem voltak durvák azok a dombok, hogy ne lehetett volna felkocogni rajtuk. Minden frissítőpontnál megálltam, felváltva ittam vizet és isot, plusz ettem a géleket, amiket magammal vittem. Egyébként itt is voltak extra, nem a szervezők által létrehozott frssítők, Úriban például Kabóca (a szintén remek Farkasordító Félmaraton főszervezője) várta vízzel, sóval és slaggal a futókat.
A hivatalos időm 3:45:54 lett, ami 5:21-es átlagtempót jelent, szóval nem sikerült tartani a célomat, de nem ez az oka annak, hogy nem vagyok teljesen elégedett. Az eredménnyel ki tudok békülni, főleg, ha figyelembe veszem a hőséget és az emelkedőket. Inkább a szokásosnál több séta az, ami zavar. Amikor nem “lustálkodtam”, hanem rávettem magam a futásra, akkor még az útvonal végén is egész jó volt a tempóm, vagyis annyira azért nem voltam fáradt, inkább fejben csúsztam szét kissé. Valószínűleg egész más érzésekkel értem volna célba, ha séta helyett könnyű kocogásra váltok. Persze nincs értelme túl sok merengeni azon, “mi lett volna, ha”, ahogy azt sem fogom soha megtudni, mire lettem volna képes, ha teljesen rendben van a jobb lábam is. Ez most így jött össze, egy hosszú edzésnek tökéletesen megfelelt.
Amivel viszont idén is maximálisan elégedett voltam, az a szervezés! Oké, nincs “ajándék” póló, és szigorú értelemben vett befutócsomag sem, de 2500 forintos nevezési díjért cserébe szuper a frissítés, mindenki nagyon segítőkész, a célban pedig babgulyással, csapolt sörrel, kávéval és rengeteg sütivel várják a beérkezőket, senkinek nem kell éhesen vagy szomjasan hazaindulnia. Még jó, hogy nem olvassák túl sokan, amit írok, így nem kell attól tartanom, hogy hirtelen futók százai fognak benevezni a következő Tápiómenti Maratonra. :D
Éppen a babgulyásomat kanalazgatva, és az utánam beérkezőket figyelve gondolkodtam el azon, hogy vajon miért szeretek maraton futni. Mégis mi a jó ebben? Csak a célba érés öröme? Nem! Maga az út is jó! Néha szenvedésnek tűnik, néha baromi messze van a cél, de mégis van benne valami, ami miatt legközelebb is lelkesen állok rajthoz. Persze 30 km környékén már egészen máshogy látom a dolgot, elfáradok, küzdök, de jól esik kilépni a komfortzónámból, legyőzni önmagamat, megtenni a következő lépést, és végül teljesíteni a távot. Azt mondjuk így utólag nem igazán tudnám megmondani, hogy a fenti képen mégis mi a francnak örülök annyira. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése