Két napja fejeződött be a verseny, a lábaimban még határozottan érzem a 196 km hatását, de egyébként már egész jól kipihentem magam, szóval belekezdek az élménybeszámoló megírásába amíg még frissek az emlékek. Igyekszem nagyjából időrendben végigmenni az eseményeken, azonban valószínűleg még így is bőven fogok csapongani, de most amúgy sem a precizitás a célom. Egy valamit viszont semmiképpen nem szeretnék kihagyni, szóval a biztonság kedvéért ezzel kezdem: nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki bárhol, bármilyen formában bíztatott, drukkolt, segített! Általában nem vagyok túl aktív a közösségi oldalakon, de most tényleg minden egyes hozzászólás jól esett (sőt, még a lájkok is), és plusz motivációt adott. Oké, tudom jól, hogy ez így most nagyon nyálasan hangzik, és úgy tűnhet, pusztán illendőségből írom le, de szerintem elég “csak” egy maratont lefutni ahhoz, hogy valaki megértse milyen hasznos tud lenni az ilyen támogatás. Egyéniben, biciklis és autós kísérő nélkül vágtam neki a versenynek, mégsem éreztem magam egyedül, hiszen tudtam, hogy sokan szorítanak nekem. Sőt, a befutóra még bringás társaságom is lett - de erről majd később, most kezdjük az első nappal.
Utolsó este ugyan izgultam, de egész jól tudtam aludni, és csütörtök reggel frissen ébredtem. Utazótáskával az oldalamon, lelkesen indultam meg a vasútállomásra, hogy elutazzak egy hosszú hétvégére. Nem is olyan régen, még a nyári fesztiváloknál történt hasonló, csak akkor futócipő helyett acélbetétes bakancs volt rajtam, és nem éppen izotóniás itallal oldottam meg a folyadékpótlást. :D Egyébként időközben több párhuzamot is észrevettem a Balaton Szupermaraton és a fesztiválok között, például bizonyos szempontból mindkettő a test szórakoztató leamortizálása, és nagyon fura utánuk visszarázódni az átlagos hétköznapokba.
A vonatút alatt olvasással próbáltam elterelni a figyelmemet, de még így is eléggé izgultam. A fontos versenyeknél mindig a rajt előtti utolsó pár óra a legnehezebb, ilyenkor nagyon lassan telik az idő, és egyre jobban várom, hogy megkezdődjön a futás. Még jó, hogy nem kellett sokat utaznom, és közben egy sms-t is kaptam anyutól. Tudtam, hogy aggódik értem, de azért drukkol is, hogy, ha már egyszer belevágtam ebbe az őrültségbe, akkor tudjam is végigcsinálni. A siófoki állomástól még kb. 3 km-t kellett sétálnom a versenyközpontig, és ez nem pont a legkényelmesebb módja az odajutásnak, de az időmbe lazán belefért, abban pedig biztos voltam, hogy taxiért nem fogok fizetni. Közben a nap is kisütött, nem fáztam, és egyre jobban bíztam benne, hogy mégsem lesz olyan durván hideg, mint amit az időjósok tippeltek.
Odaértem a Hotel Magisternhez, átvettem a szobámat, gyorsan leadtam az egyéni frissítőmet és a táskámat, aztán elkezdtem bemelegíteni. Végre 10:45 lett, vagyis eljött a rajt pillanata. Nem indult a legkellemesebben a verseny, mert az elején elég kényelmetlen, zsibbadó érzés volt a lábaimban, de már megtanultam, hogy ilyenkor pánikolás helyett az a legjobb, ha egyszerűen tovább futok, hiszen az esetek többségében rövid időn belül magától megoldódik a helyzet. Ezúttal is így lett, 5-6 km után minden helyrejött, sokkal jobban esett a mozgás. Annyira belelendültem, hogy a második frissítőpont mellett kapásból el is mentem, valahogy túl későn fogtam fel, hogy melyik az egyéni indulók asztala. Persze okosabb lett volna ekkor visszasétálni pár métert, de én inkább mentem tovább előre, a táv elején még belefért, hogy ritkábban igyak, utána pedig már minden pontnál megálltam egy rövid időre.
Az edzéstervben a versenyre is szerepelt ajánlott pulzus, és a 137-es értéket először túl alacsonynak gondoltam, de amikor azt láttam, hogy ezzel is 5:30 körüli kilométereket futok, akkor nem akartam gyorsítani, abszolút elégedett voltam ezzel az irammal. Így végül egyenletes tempóval és egyenletes pulzussal, a kezdeti belerázkódos szakaszt leszámítva tökéletesen a terveimnek megfelelően értem Fonyódra. Közben végig élveztem a futást és a közel 4,5 órás menetidő ellenére sem unatkoztam. Néha, amikor az órámra néztem, kifejezetten furcsa volt belegondolni, hogy már ennyi ideje futok. A végére persze elfáradtam, de egyáltalán nem vészesen.
Visszabuszoztunk Siófokra, ahol várt a svédasztalos vacsora. Semmi tapasztalatom nincs azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen többnapos verseny során mit érdemes esténként enni, de mivel utoljára reggel ettem rendes, szilárd kaját, ezért ekkorra már túl éhes voltam ahhoz, hogy ezen gondolkodjak. Annyira azért nem akartam túlzásba esni, hogy elrontsam a gyomrom másnapra, de ezt leszámítva jöhetett minden, nem törődtem vele, mi mennyire egészséges. Sokan úgyis azt mondják, hogy a sportolóknak inkább helyesen, mint egészségesen kell táplálkozniuk, és ez a kettő nem minden esetben fedi egymást. Egy könnyű saláta például a verseny ideje alatt nem lett volna túl jó választás.
Ha már egészség: az ilyen futások amúgy sem erről szólnak, és nem is ezért csinálom. Amíg valaki mondjuk heti 3-4 alkalommal eljár kocogni, az teljesen okés, de egészen más téma 4 egymást követő napon 50 km körüli távokat futni. Ez egy sokkal nagyobb terhelés, aminek persze van negatív hatása is. Szóval akármennyire furán hangzik, egy ilyen verseny esetében számomra nem az egészségmegőrzés hanem az élvezet jelenti a fő motivációt.
Miután durván jóllaktam, elmentem lábmasszázsra, és ez eléggé jól esett, de úgy éreztem, számomra hasznosabb, ha a várakozásra szánt időt inkább ágyban fekvéssel töltöm, ezért a következő két estén már inkább kihagytam. Egyébként érdekes a verseny közbeni “luxus-nomád” életmód: kényelmes, wellness-részleggel rendelkező hotelekben szállunk meg, de nincs sok értelme, hogy kipakoljunk a táskákból; reggel és este korlátlan mennyiséget ehetünk, napközben viszont iso-italok, gélek, ropi, szőlőcukor és hasonlók jelentik a kaját; a nap végén a masszírozásért nem kell külön fizetni, de előtte 50 km körüli futásokkal gyötörjük a lábainkat.
Második nap egészen más állapotban ébredtem, mint az első maratonomat követően. Nem voltam túl fáradt, a bőséges reggelit és a kávét követően, úgy éreztem, készen állok a verseny leghosszabb szakaszára. Nem mondom, ahhoz is sok akaraterő kell, hogy fáradtan, kimerülten át tudjak lendülni egy holtponton, de ennél néha sokkal komolyabb próbatételt tud jelenteni, hogy a rajt előtt 2-3 órával már a svédasztal ellenére se egyem tele magam. Azt már kitapasztaltam, hogy a tojásos kaják után futás közben rossz szokott lenni a gyomrom, ezért hiába néz ki baromi jól a rántotta vagy a sonkás omlett, inkább maradok egy egyszerű szendvicsnél vagy zabkásánál.
A pénteki első szakaszon ideiglenesen egy váltó tagja is lettem, mert a DK Ultra Team egyik tagja lesérült, így én vittem az ő dugókájukat is Balatonmáriáig. Cserébe ismét jófej futókkal ismerkedhettem meg és még fuvarom is lett vasárnapra, szóval igazán jól jártam ezzel az üzlettel. :) Indulás után mondjuk kevésbé pozitív gondolatok jártak a fejemben, amikor azt láttam, hogy a pulzusom nem akar megcélzott tartományba süllyedni. Kapásból aggódni kezdtem: fussak lassabban? De mennyivel? Ez mostantól végig így lesz? Nem készültem eleget? Pedig nem is érzem magam fáradtnak...
Igyekeztem félretenni ezeket a gondolatokat, és kissé visszafogott tempóban futni tovább. Valószínűleg csak az történt, hogy a pulzusmérő pántnak kellett egy kis nedvesség a pontosabb méréshez, mert néhány km után már sokkal reálisabb és megnyugtatóbb értékeket láttam az órámon, onnantól kezdve pedig még gyorsabb is tudtam lenni, mint előző nap.
Igyekeztem félretenni ezeket a gondolatokat, és kissé visszafogott tempóban futni tovább. Valószínűleg csak az történt, hogy a pulzusmérő pántnak kellett egy kis nedvesség a pontosabb méréshez, mert néhány km után már sokkal reálisabb és megnyugtatóbb értékeket láttam az órámon, onnantól kezdve pedig még gyorsabb is tudtam lenni, mint előző nap.
Szerintem a magyarok többségének van egy olyan település, ami számára A Balatont jelenti. Az én esetemben ez Balatonmária, ezért amikor itt futottam, egyből beugrott egy csomó gyerekkori nyaralás emléke. Az ismerős strand, az iskolai tábor, és azok az utcák, amiken annak idején a szüleimmel a partra sétáltunk. Akkoriban biztosan nem gondoltam volna, hogy egyszer majd futva térek vissza ide, de sosem lehet tudni, mi fog még történni.
Az itteni frissítőpontnál találkoztam ismerősökkel, jól esett a bíztatásuk, később pedig egy minden résztvevőnek lelkesen szurkoló gyerekcsapat dobta fel a hangulatomat. Az ilyen pillanatok mindig ki tudtak zökkenteni a monotonitásból, így ezen a napon is egész gyorsan telt az idő. Mindössze féltáv környékén éreztem azt, hogy kicsit lassabban fogynak a hátralévő kilométerek, de valódi mélypontnak ezt sem mondanám. Az utolsó egy-másfél órában egyre erősödött a szél, ami ekkor már nem esett túl jól, de kitartóan haladtam tovább és még a legutolsó, emelkedős részen is kocogtam. Nyújtás közben éreztem, hogy a lábaim már jóval merevebbek, kevésbé mozgékonyak, és számítottam rá, hogy másnaptól jön majd a verseny neheze.
Nagyon örültem volna, ha a Balatonfüredi szálláson fürdőkád vár rám, ez sajnos nem jött össze, de a zuhanykabinban legalább nem töltöttem órákat a fürdéssel, mint ahogy valószínűleg a kádban tettem volna. A vacsora azért kárpótolt, az egyik desszert mákos guba volt, abból pedig szinte bármikor bármennyi jöhet. A hotel is nagyon tetszett, aminek azért örültem kifejezetten, mert április elején ugyanitt lesz a Runner’s World futótábora is, szóval még 5 napot itt fogok tölteni.
Fürdés előtt szembesültem az első, futás okozta vízhólyagommal. Ez úgy alapvetően nem nagy szám, viszont én eddig sikeresen elkerültem, most estem át a tűzkeresztségen. Nagy ügyet nem csináltam belőle, úgy láttam, a többséghez képest még ezzel és a kissé robotos járásommal együtt is teljesen jó állapotban vagyok.
Szombaton reggel fejben nem éreztem magam fáradtnak, a séta jól ment, szóval úgy voltam vele, hogy a futásnak is muszáj lesz. Jó jel volt, hogy amikor reggelizni mentem a lift helyett reflexből a lépcsőt választottam. Azért a rajt után még így is kellett egy kis idő, amíg a lábaim felfogták, hogy megint rendesen igénybe lesznek véve, de viszonylag gyorsan helyreállt a mozgásom. Egyébként az órám és az öv néhány futási dinamikával kapcsolatos dolgot is mérnek (pl.: függőleges mozgás, jobb-és bal láb talajérintésének aránya stb.), és ezeken a statisztikákon nem látszott a fáradtság. Más kérdés, hogy a futómozgásom alapjáraton is elég “érdekes” de ezek szerint legalább nem lesz még furább, ha fáradt vagyok.
A szombati volt a legrövidebb táv, de ekkor már a 43,6 km is éppen elég soknak tűnt, amihez hozzátett az is, hogy az útvonalban volt pár kisebb emelkedő, a szél pedig szinte végig szemből fújt. Szeretek A-ból B-be, egy irányban futni, de ilyen esetben nem sok remény van arra, hogy a szembeszélből egyszer csak hátszél lesz, és ezúttal sem volt ilyen szerencsénk. Ezen a napon egy wc-szünetet is be kellett iktatnom. Régebben még nagyon zavart, amikor emiatt időt vesztettem, de azóta rájöttem, hogy hosszútávon jobban járok, ha rászánok pár percet, és aztán megkönnyebbülve futhatok tovább, mintha egészen a célig még ezzel is nehezíteném a dolgomat. Lehet akármilyen precíz az étrend, egy bizonyos táv vagy időtartam felett úgysem lehet elkerülni, hogy ezzel is számolni kelljen, szóval jobb előre felkészülni rá.
Szombaton reggel fejben nem éreztem magam fáradtnak, a séta jól ment, szóval úgy voltam vele, hogy a futásnak is muszáj lesz. Jó jel volt, hogy amikor reggelizni mentem a lift helyett reflexből a lépcsőt választottam. Azért a rajt után még így is kellett egy kis idő, amíg a lábaim felfogták, hogy megint rendesen igénybe lesznek véve, de viszonylag gyorsan helyreállt a mozgásom. Egyébként az órám és az öv néhány futási dinamikával kapcsolatos dolgot is mérnek (pl.: függőleges mozgás, jobb-és bal láb talajérintésének aránya stb.), és ezeken a statisztikákon nem látszott a fáradtság. Más kérdés, hogy a futómozgásom alapjáraton is elég “érdekes” de ezek szerint legalább nem lesz még furább, ha fáradt vagyok.
A szombati volt a legrövidebb táv, de ekkor már a 43,6 km is éppen elég soknak tűnt, amihez hozzátett az is, hogy az útvonalban volt pár kisebb emelkedő, a szél pedig szinte végig szemből fújt. Szeretek A-ból B-be, egy irányban futni, de ilyen esetben nem sok remény van arra, hogy a szembeszélből egyszer csak hátszél lesz, és ezúttal sem volt ilyen szerencsénk. Ezen a napon egy wc-szünetet is be kellett iktatnom. Régebben még nagyon zavart, amikor emiatt időt vesztettem, de azóta rájöttem, hogy hosszútávon jobban járok, ha rászánok pár percet, és aztán megkönnyebbülve futhatok tovább, mintha egészen a célig még ezzel is nehezíteném a dolgomat. Lehet akármilyen precíz az étrend, egy bizonyos táv vagy időtartam felett úgysem lehet elkerülni, hogy ezzel is számolni kelljen, szóval jobb előre felkészülni rá.
A szombati cél a hoteltől párszáz méterre volt és a befutó előtt azt nézegettem, hogy a már nyitva lévő helyek közül hova kellene beülni egy fagyira vagy lángosra az igazi balatoni hangulat kedvéért. Aztán beértem, elmentem tusolni, és tudtam, hogy aznap már tuti nem fogom elhagyni a szállást. Vasárnap úgyis már reggel 8-kor volt a rajt, a nyári időszámítás kezdete miatt pedig még egy órával rövidebb is volt az éjszaka, szóval ezt az időt inkább pihenéssel, regenerálódással töltöttem. Szükség is volt rá, mert az utolsó reggelre eléggé fáradt voltam, és a lábaim már indulás előtt is fájtak. Sebaj, azért így is lenyomjuk azt a maradék 51,3 km-t! Úgy voltam vele, hogy az eddigi tempómmal futok amíg tudok, aztán, ha kell, akkor lassítok, sétálok, mászok, de most már csak azért is elküzdöm magam a célig! Igen, ez a szakasz már elsősorban a küzdésről, kitartásról szólt. Arról, hogy nem akkor állok meg, ha elfáradtam, ha nehéz, vagy, ha fáj minden lépés, hanem akkor, ha célba értem. Igazából nagy bajom nem volt, nem éreztem rosszul magam, szóval főképp fejben kellett erősnek lennem. Igaz, hogy lassan fogytak a kilométerek, de ez azt jelentette, hogy fogynak, tehát haladok előre, és egyre közelebb leszek a verseny teljesítéséhez. Azért amikor horgászok mellett futottam el, akkor egy pillanatra belegondoltam, hogy akár ezt a fizikailag sokkal kevésbé megterhelő sportot is űzhetném a Balatonnál. :D Ezt persze nem gondoltam igazán komolyan, tudom magamról, hogy jóval kevésbé élvezném, mint a futást.
Kb. 40 km-től még biciklis társaságom is lett, Feri, a Szigetfutás egyik szervezője csatlakozott hozzám. Valószínűleg ekkor már nem voltam a legjobb beszélgetőpartner, de jó érzés volt, hogy ott van mellettem egy ismerős, akihez tudok szólni, ha éppen ahhoz van kedvem. Amikor Feri utolért, így bíztatott: innen már bal lábon ugrálva is célba érsz. Erre én: Lehet, hogy a végén tényleg az lesz, mert most pont a jobb térdem kezd fájni. Oké, amíg van erőm és kedvem viccelődni, addig nincs semmi gáz. Az utolsó két frissítőponton viszont már inkább nem álltam meg, csak séta közben ittam pár korty vizet, mert minden újraindulás fájdalmas volt. Az 5:50 körüli tempót tudtam tartani, és eszembe sem jutott, hogy ezen gyorsítsak. Nem gondolkodtam nagy hajrán, egyszerűen csak be akartam érni. Aztán amikor áthaladtam a célvonalon, és megkaptam az érmet, hirtelen fel sem fogtam, hogy sikerült. A tavaly nyár végi nevezéskor még azzal nem voltam teljesen tisztában, hogy valójában mire vállalkoztam, most pedig ahhoz kell egy kis idő, hogy felfogjam, meg tudtam csinálni. Pedig nem kételkedtem magamban: végig a cél lebegett a szemem előtt, és nem is gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha esetleg nem fog menni.
Az utolsó napra kicsit elfogytam, de még így is csak néhány rövid szakaszon sétáltam, jóval kevesebbet, mint gondoltam volna. Összesen 18 óra 21 perc és 39 másodperc alatt futottam le a 196 km-t (átlagosan kb. 5:37/km), és ez számomra bőven korrekt debütáló eredmény. Az optimista becslésem 5:40-es átlagtempó volt, de még ennél is gyorsabb tudtam lenni, szóval abszolút elégedett vagyok. Most már van viszonyítási alapom is, jövőre legalább 1 másodperccel rövidebb idő alatt akarok beérni - mert a szervezés, a hangulat és úgy összességében az egész verseny eléggé tetszett ahhoz, hogy legyen majd kedvem ismét indulni.
A cél környékén a futók mozgásából simán össze lehetett volna vágni a Hülye járások minisztériuma című jelenetet, mindenkin látszott a 4 nap futás hatása és ez alól én sem voltam kivétel. A versenyek utáni napon általában el szoktam menni egy rövid, regeneráló kocogásra, most viszont ezt az ötletet nagyon gyorsan elvetettem. Az izomláz mellett térdtől lefelé mindkét lábam fájt, kimerült voltam, és egyébként is utoljára január elsején tartottam pihenőnapot, szóval éppen itt volt az ideje a lazításnak. A nap nagy részét csecsemő-üzemmódban töltöttem: feküdtem, aludtam, ettem, a járásom pedig bizonytalan volt. Egy rövid sétát azért bevállaltam, és már annak is örültem, hogy legalább az ment. Ezt a bejegyzést több napon keresztül írtam, most péntek van, ma délelőtt tettem egy próbát séta és futás váltogatásával és egész ígéretesen ment.
És most hogyan tovább? Egy ideig valószínűleg kevésbé fogom előre megtervezni az étrendemet, és átmenetileg mellőzni akarom a táplálékkiegészítőket is. Most jobban beleférnek a kevésbé egészséges kaják, és az otthon főzés sem olyan fontos. Újra jöhetnek az edzésterven kívüli futások, mindig amilyen távhoz és tempóhoz éppen kedvem van. Erőnléti edzésekre továbbra is fogok járni, és jövő szerdán kezdődik a Runner’s World tábor, szóval sportból nem lesz hiány, de azért igyekszem majd az egyéb hobbijaimra is több időt fordítani, például ismét gyakrabban eljárni moziba és többet olvasni.
Az viszont fura, hogy az év legnagyobb futós célja már március végén teljesítve lett. Ez így kicsit olyan, mint amikor egy filmnek már a közepén elkapják a gonoszt: sejthető, hogy valaki más állt a háttérben. Ezért aztán a kisebb versenyek mellett, már tervezem a következő nagy kihívást is. Konkrétumot egyelőre nem akarok írni, hiszen még a nevezésemet sem adtam le, de az tuti, hogy továbbra is maradok a Fuss Te Is Akadémiánál. A BSZM-en nagyon bevált, hogy az ő edzéstervükkel készültem, plusz motivációt adott, a verseny során is segített, és úgy érzem, sokat tudok még fejlődni a pulzuskontrollos módszerükkel. Magamat ismerve valószínűnek tartom, hogy hamarosan már úgyis a konkrét nevezésről fogok beszámolni, aztán persze írok majd az edzésekről is.