Már nagyon közel van a verseny, és úgyis nagyon sokszor gondolok rá, szóval igyekszem egy összefüggő bejegyzés formájába rendezni ezeket a gondolatokat, és mesélek egy kicsit a felkészülésemről.
Azt már említettem, hogy április közepétől Sanyosz írja az edzéstervemet, és azóta is hetente részt veszek egy résztávos edzésen, amik remek például szolgálnak arra, hogy elsősorban nem a távolság tud gyilkos lenni, hanem a tempó. Szerda reggelenként bemelegítéssel és levezetéssel együtt kb. 12 km-t szoktunk futni, ami nem sok, viszont ebben vannak olyan tempós résztávok, amiknek köszönhetően mindig igazán elfáradok a végére. A feladatok változnak, néha 400 méteres, néha 3 km-es szakaszokat kapok, de az fix, hogy ezek az alkalmak nem a laza örömfutásról szólnak.
Emellett továbbra is heti kétszer szoktam erősítő edzésre járni, ahol elsősorban felsőtestre végzek gyakorlatokat, hiszen a futáshoz nem pusztán a lábakra van szükség, igencsak előnyös tud lenni, ha például a törzsizmok is bírják a strapát. A suliban sosem rajongtam a tesiórákért, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd önszántamból fogok edzeni, de azóta sokat változott a helyzet. Most már látom az egyes gyakorlatok hasznát, emiatt szívesen csinálom őket, és jól is érzem magam közben.
A verseny rajtja éjfélkor lesz, ezért két hosszú futásomat is (30 illetve 40 km) éjjelre időzítettem, hogy élesben minél kevésbé érjen majd meglepetés. Tisztában vagyok vele, hogy mindenre úgysem tudok felkészülni, de azért, amire igen, arra mindenképpen szeretnék. Annak ellenére, hogy nem szoktam sokáig ébren lenni, és este 11 körül a futócipő helyett inkább az ágyat szoktam célba venni, mindkét éjszakai futás frankón ment, és kifejezetten jól estek. Többek között azt is szeretem Budapestben, hogy itt senki nem foglalkozik különösebben egy hülyével, aki mondjuk éjjel kettőkor bulizás helyett a rakparton rohangál. :)
Ezt írtam a 40 km-es éjszakai futás után
A félmaraton feletti távok során tesztelgettem a megfelelő frissítést is, kipróbáltam többféle gélt, és bizonyos szinten több is bevált, viszont számítok arra, hogy előbb-utóbb rossz lesz a gyomrom. A 81 km-es táv során jó pár tubusnyi “űrkaját” be kell majd nyomnom, hogy valamiből energiát nyerjek futás közben, és ezeket ugyan könnyű megemészteni, de mégsem olyanok, mint a rendes élelmiszer. A gyomorpanaszok pedig még mindig a kevésbé rossz opciót jelentik, így inkább ezt az utat választom, minthogy ne egyek eleget és teljesen eléhezzek a verseny végére. Élesben úgyis lassabb tempóban tervezek majd futni, mint edzéseken, ez valószínűleg az emésztésben is segít majd valamennyit.
.
.
.
Ideális esetben ez a bejegyzés valahol itt véget is érne, de a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt előre eltervezzük. Az például egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hogy bő két héttel a verseny előtt összejön egy izomhúzódás a jobb combomban, ami miatt nem tudok rendesen futni. Ez alaposan megváltoztatta a visszaszámlálás hangulatát, előtte nagyon vártam, hogy végre eljöjjön a rajt, a sérülés után viszont igazán tudtam volna örülni egy kis plusz időnek. De persze az én kedvemért nem fogják elhalasztani a versenyt, szóval minden tőlem telhetőt megtettem a gyors gyógyulás érdekében. Sokat hengereztem, krémeket és tapaszt használtam, még a Nicoflexet is újra bevetettem, de most a múltkori, facebook-on említett tapasztalatokból tanulva már óvatosabban bántam vele, és megfelelő adagolással tényleg elég hasznos tud lenni. Eleinte a könnyű kocogások sem estek jól, aztán a fájdalom enyhülni kezdett, és már olyan érzésem volt, mintha valóban futnék. Közben a motivációm folyamatosan nőtt, ahogy a gyógyulásért küzdöttem, azt veszem észre, hogy egyre elszántabb vagyok. Jó volt legalább az ismerősöket követni stravan, de őszintén szólva mocskosul irigy voltam mindenkire, aki rendesen tudott futni.
az első Nicoflex-kalandom története
Úgy érzem, megcsináltam a szükséges felkészülést, ami után képes vagyok lefutni a 81 km-t, de a lábam még mindig nem az igazi, és emiatt sajnos a mozgásom is messze van az optimálistól. Így aztán nem is foglalkozom a korábbi időterveimmel, ezek után már annak is nagyon fogok örülni, ha sikerül teljesítenem a versenyt. Szerettem volna kb. 8 óra alatt beérni, de inkább nem fogom a tempót erőltetni. Sőt, magát a futást sem. Ha nagyon fájni kezd a lábam, akkor nem szenvedek tovább, egyszerűen kiszállok. Természetesen a szokásos optimizmusommal fogok elindulni, és úgy állok hozzá, hogy meg fogom csinálni, de akkor sem esek kétségbe, ha mégsem így lesz.
A fizikai felkészülés mellett igyekszem fejben is ráhangolódni a versenyre. Holnaptól már szabadságon leszek, hogy az utolsó előkészületeken kívül ne kelljen mással foglalkoznom, és ki tudjam pihenni magam. Lesz még egy laza futásom, aztán sétálgatok, olvasok, még egyszer átnézem a listámat és mindent összepakolok. Estére pedig a Whiplash című film megnézését tervezem, ami ugyan nem pont a futásról, hanem úgy általában a maximalizmusról és a lehető legjobb teljesítmény eléréséről szól, számomra mégis nagyon motiváló tud lenni. Mondjuk motivációból tényleg nincs hiány, de azért egy kis extra lelkesítés mindig jól jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése