BUFF - 100 km-es OB

A legutóbbi négy célversenyem maraton volt, de már Pisa előtt eldöntöttem, hogy a következő valami más lesz. Most nem volt kedvem gyorsan futni és a másodpercek lefaragásával foglalkozni, sokkal szimpatikusabbnak tűnt az, hogy egy könnyebb tempót tartsak sokáig. Eddig egyszer futottam 100 kilométert, aminek már öt és fél éve, szóval éppen ideje volt visszatérni ehhez a távhoz.

Év elején jól indult a felkészülés, szépen gyűltek a kilométerek, voltak tempós váltogatások, és szintes hosszú futások, aztán február végén egyszer csak durva lábfáradtság jelentkezett. Nem volt fájdalom, egyszerűen csak tempótól függetlenül sokszor már egyből indulás után nagyon nehezek voltak a lábaim, és nyugalmi helyzetben is éreztem, hogy valami nem oké. Eltelt egy kis idő, amíg ezt sikerült helyrehozni, sajnos közben két hétvége is hosszú futás nélkül telt el, aztán március közepén végre rendeződni látszott a helyzet, és folytatni tudtam az érdemi edzéseket.

A kihagyott kilométerek miatt ugyan nem voltam a lehető legjobb formában, fejben viszont erősnek éreztem magam. Ezek után tényleg nem tudtam, mire számítsak a versenyen, kettősek voltak az érzéseim. Benne volt, hogy viszonylag stabilan fog menni, de az is, hogy kimondottan küzdelmes lesz a vége. Nagyon izgultam, de közben optimista is voltam, és egyre jobban vártam a rajtot. Az volt a terv, hogy 4:55 körüli tempóban indulok, ezt igyekszem minél tovább tartani, és, ha elkezdek lassulni, akkor jó lenne minél fokozatosabban. Aztán, amikor a verseny előtti napon már eléggé valószínűnek tűnt, hogy igencsak meleg lesz, akkor felkészültem rá, hogy ez jócskán át fogja írni a korábbi terveimet.

kora reggeli, alvós körök

A pálya egy 957 méter kerületű téglalap volt, és tartottam a sok rövid kör miatti monotonitástól, ez azonban végül egyáltalán nem zavart. Frissítés szempontjából pedig kimondottan előnyös volt, hiszen így gyakran találkoztam Balázzsal, és bármire volt szükségem, gyorsan megkaptam tőle. A szervezésre sem lehet panaszom, a pályát figyelő, forgalmat elterelő segítők egész nap biztattak minket, az egyiküknek pedig különösen hálás vagyok, mert ő szinte minden körben mondott valami motiválót, és ez a nehezebb szakaszokon igencsak jól esett.

A verseny eleje nagyon simán ment, jól esett a futás, nagyjából féltávig szépen tartottam az 5 alatti iramot, és egész gyorsan telt az idő. Tudtam, hogy ez a tempó nem fog menni végig, de kihasználtam, hogy reggel még hűvösebb volt az idő, és előre menekültem. Aztán persze beütött a meleg, és muszáj volt visszavennem. Igazából futás közben nem lassultam sokat, viszont elkezdtem rövid sétákat beiktatni, hogy lenyugodjon a pulzusom, és kicsit többet tudjak inni. Azért annyit így sem mertem, amennyi jól esett voltam, de igyekeztem eltalálni az optimiális mennyiséget, és közben vízzel, jéggel hűtöttem magam. A felszerelésem összepakolásánál nem vettem elég komolyan a meleget, ezért nem készültem sem naptejjel, sem csősállal, amit ilyenkor bevizezve szoktam a tarkómra tenni, de az utóbbit pótoltam azzal, hogy jéggel megtöltött karmelegítőből csináltam egy csinos kis nyakkendőt.

hülyén néz ki, de működött :) (és a nyakkendő is)

Itt már egyáltalán nem számított a tempó, csak az volt a lényeg, hogy mozgásban legyek, gyűljenek a kilométerek, hiszen akkor akármilyen távolinak is tűnik, előbb-utóbb meglesz a 100. Figyeltem rá, hogy a sétálós szakaszok sose legyenek túl hosszúak, mert utána nehezebb lett volna újra futásra váltani. Két alkalommal is azt éreztem, hogy mindjárt begörcsöl a bal lábam (a rengeteg balkanyar megtette a hatását), de szerencsére a magnézium mindkétszer megmentett és még plusz wc-szünetet sem kellett tartanom miatta. A géleket is jól bírta a gyomrom, nagyjából a tervezett ütemben ment a frissítés, nem kellett sokat variálni. Utólag visszagondolva nem volt nagy mélypontom, inkább több kisebb nehézség, küzdősebb és vidámabb szakaszok váltották egymást. Fizikailag és mentálisan is igazi hullámvasút volt ez a verseny, de valamiért pont ezt szeretem a hosszú futásokban, meg kell oldani a felmerülő problémákat és menni tovább. Persze voltak olyan pillanatok, amikor finoman szólva sem életem döntésének tartottam, hogy beneveztem a versenyre, de olyan nem volt, amikor a kiszállás bármennyire is komoly opció lett volna. Az utolsó körben pedig minden korábbi fájdalom és nehézség háttérbe szorult, ott már az elégedettség felülmúlta a fáradtságot. 8:58:37 lett az időm, amivel a meleget és a március eleji kihagyást figyelembe véve teljesen ki vagyok békülve, az pedig hab a tortán, hogy még egy OB 5. hely is összejött.

A célba érés után nem volt kellemes elsétálni a szállásig, de csak a lábaim voltak nagyon fáradtak, összességében nem éreztem magam rosszul, és abszolút nem ment el a kedvem a 100 kilométeres versenyektől. Több helyen eléggé kidörzsölődtem, kissé leégtem, a bal vádlim pedig másnap is nagyon be volt állva, de pár nap alatt sokat javult a helyzet, és mostanra egész jól kihevertem a terhelést. A héten csak lazákat futok, és egyelőre nincs semmi konkrét tervem az év további részére, de jó lenne minél hamarabb kinézni valami őszi célversenyt, ami megadja majd a plusz motivációt a kánikulában futáshoz. Jelenleg úgy érzem, megint valami maratonnál hosszabb távot fogok választani…

Maratona di Pisa - 2024

Régen írtam ide, mert régen volt célversenyem. München után szinte egyből jött egy sérülés, amit sok nem túl jó futás, és nagyon lassú visszatérés követett. Év elején még semmi konkrét tervem nem volt erre a szezonra, arra viszont jó volt ez az időszak, hogy ismét rájöjjek, mennyire szeretem a futást. Amikor januárban, egy-egy rövid, küszködős kocogás után néha arra gondoltam, talán hagyni kellene a francba az egészet, aztán két nappal később ismét elindultam “a rossz futás is jobb, mint a nem futás” alapon, egyértelművé vált, hogy nem is olyan könnyű ezt abbahagyni - ez van, “a drog az rossz!” Szóval kitartóan gyógytornáztam, hengereztem, nyújtottam, és április környékén kezdtek el újra jól esni a futások. Onnantól fokozatosan növeltük Sanyosszal az intenzitást és a heti adagot, és bár a korábbi formámnak a közelében sem voltam, azért folyamatosan javult a helyzet.

A nyári hőség sem zavart, lelkesen keltem fel kora reggel, hogy munka előtt fussak, mert végre nem fájt közben semmim. Egy maratoni felkészülésbe viszont nem volt kedvem nyáron belekezdeni, a december közepén lévő Pisa éppen azért tűnt jó ötletnek, mert akkor a kemény edzések (résztávok, váltogatások, tempófutások) már őszre esnek. A hangolódás szeptember közepén az atlétikai csapatbajnokságon futott 5 kilométerrel kezdődött, ami abszolút nem az én távom, edzésnek viszont nagyon jó volt. Két héttel később a Nato-futás 10 kilométere alakult egész biztatóan, aztán újabb két hét múlva jött Budapest Maraton kétfős váltóban Zsoltival. Ez is jól ment, 4:11-es átlagtempóval futottam le a kb. 22,5 km-es távot, már egész közel voltam a tavalyi formámhoz, és itt még reális esélyt láttam rá, hogy a maratonon akár összejöhet a három órán belüli eredmény. De egy kisebb sérülés miatt a következő két hétben csak rövid és laza futásaim voltak, aztán egy harmadik hét ráment a visszarázódásra. Ezzel a PB elúszni látszott, ami először egy kicsit el is vette a kedvem, de azért megmaradt a motivációm. Elhatároztam, hogy bármilyen formában is leszek december közepén, Pisában nem csak egy könnyű örömfutás lesz a terv, hanem ki akarom hozni a helyzetből a maximumot, viszont nem fogok görcsösen ragaszkodni egy konkrét tempóhoz. Úgy gondoltam, ha egy jól sikerült maratonnal tudom zárni ezt a szezont, azt felfoghatom egy olyan hosszú és gyors edzésnek, amire utána lehet alapozni.

A verseny előtt másfél-két héttel többször is azt vettem észre magamon, hogy még a könnyű edzések előtt is izgulok, aztán az utolsó napokra ez teljesen elmúlt. Talán még egy maraton előtt sem aludtam ilyen jól, általában ilyenkor már túlságosan fel vagyok pörögve, most viszont nyugodt éjszakám volt, és kipihenten ébredtem. A lábaim rendben voltak, úgy éreztem, fejben is erős vagyok, jöhet a maraton! A reggeli készülődés közben is alig izgultam, úgy voltam vele, hogy elkezdek 4:20-as tempóban futni, aztán majd lesz valami. Utána pedig már nem is maradt sok időm izgulni: találkoztunk Zsoltival, egy kicsit kocogtunk bemelegítésként, csináltunk egy gyors csapatfotót, és már be is álltunk a rajtba.

Nem a rajtzónába, mert itt nincs felosztva a mezőny, egyszerre indul mindenki. Ezért a rajt után folyamatosan kerülgetni kellett a tömeget, az első 2 km során főleg az út mellett, a járdán, padkán futottam, ahol éppen lehetett haladni. Utána már ritkult a mezőny, minden oké volt, eseménytelenül teltek a kilométerek. A legnagyobb kihívást ezen a szakaszon az jelentette, hogy át kellett küzdenem magam a 3:10-es iramfutók körül kialakult bolyon. Nem igazán értettem, ők mit keresnek előttem 11 km után, de ezek szerint kissé gyorsan kezdtek. Szerencsére a kerülgetés nem törte meg a lendületemet, jól esett a futás, nem görcsöltem rá, és fejben valahogy sokkal összeszedettebb voltam, mint a legutóbbi maraton közben. Két éve is hasonló volt itt a helyzet, talán az olasz életvitel vagy a szezon legvége van rám ilyen nyugtató hatással. De leginkább az nyugtatott meg, hogy nem éreztem túl keménynek a 4:18 körüli tempót, erőlködés nélkül tudtam tartani. Azt terveztem, hogy 30 kilométerig el kellene jutni 4:20-on belüli ezrekkel, aztán a tengerpartról visszafelé egy kicsit visszaveszek és a végén, a városba visszaérve ismét rágyorsítok, ha marad hozzá erőm.

Az első 30 km meglepően simán ment, “kés a vajban” kategória, lényegesen könnyebbnek éreztem, mint a 3 héttel korábbi, ugyanilyen hosszú, gyors futást. Ezután jött a nehezebb, szeles és igencsak monoton rész, de a 4:25 körüli iram azért még ott is ment, és annál nem is akartam jobban nyomni. A körülményekhez képest ez a tempó is viszonylag jól esett, nem volt szenvedős, és szépen csökkent a hátralévő táv. Fejben erős voltam, odafigyeltem a frissítésre (ami végig jól működött) és egész gyorsan telt az idő. Mire jött volna, valami mélypont-féleség már csak pár km volt hátra és onnantól plusz erőt adott a cél közelsége, a végén pedig még egy kis gyorsítás is összejött. Azt szoktam mondani, hogy nem azért futok maratont, hogy jól érezzem magam közben, de most egészen közel álltam hozzá. Stabilan ment, belesétálás és szenvedés nélkül, a célba érés után sem voltam durván kimerülve, a 3:03:07-es idővel pedig nem mellesleg ez lett az eddigi második leggyorsabb maratonom. Lehet, hogy egy kicsi maradt benne (sok biztosan nem), de most többet ért, hogy ezt a futást ilyen jó élményként éltem meg. Év elején még nem sok esélyt láttam erre, de sikerült szuper módon zárni ezt a szezont. Most jöhet egy kis lazítás, aztán belevágok a téli alapozásba, és közben kiválasztom a következő szimpatikus versenyt. Konkrét elképzelésem még nincs, de jelenleg leginkább valami maratonnál kicsit hosszabb távhoz van kedvem.

München Marathon

Már a bécsi maratonról hazafelé vonatozva felmerült, hogy München legyen az őszi célversenyem helyszíne, és ez az ötlet egyre szimpatikusabbá vált, így aztán egy átmeneti, kissé lazább időszakot követően júliustól elkezdődött az újabb maratoni felkészülés. A résztávos edzések jól mentek, a hosszabb tempófutások viszont már vegyesebben, mert vagy a nyári hőség nehezítette meg őket, vagy már előre túl sokat aggódtam azon, hogy milyen nehéz lesz, és emiatt fejben estem szét. Igyekeztem a verseny előtt kevesebbet stresszelni, és úgy érzem, tényleg nyugodtabban álltam rajthoz, csak az egészséges drukk volt bennem.

Reggel kellemesen hűvös, felhős volt az idő, 15-16 fokban indultunk, ami még mindig több az ideálisnál, de a nyári futásokhoz képest már ennek is örültem. Nem volt túl nagy tömeg, a második kilométeren már a saját tempómat tudtam futni. Béccsel ellentétben itt voltak háromórás iramfutók, és arra számítottam, hogy ez majd nagy segítséget jelent, ezzel szemben már a verseny elején komoly dilemmát okoztak. Gyorsabbak voltak a háromórás tempónál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni, de túl erősen kezdeni sem. Persze ideális esetben nem is kellett volna a körülöttem lévőkkel törődnöm, de nem tudtam kizárni a mezőnyt, és teljesen függetleníteni magam a “Sub 3:00” feliratú zászlóktól, szóval igyekeztem látótávolságon belül maradni.

A pálya elég változatos volt, sok hangulatos és szép résszel, de akadtak igencsak unalmas szakaszok is. Az Englischer Garten például nagyon jól néz ki, de egy versenyhez számomra túl nyugodt, monoton volt, ráadásul kilométereken keresztül csak elvétve találkoztunk egy-egy szurkolóval. Ezt a parkot nagyjából féltávnál hagytuk el, akkor még jól álltam, de egyre nehezebben tudtam tartani a tervezett tempót. Pont ekkor jött két nem túl meredek, de elnyújtott emelkedő, amik friss lábakkal valószínűleg nem okoztak volna gondot, de itt már nem estek jól. Egy darabig kitartottam, aztán 25 km után lassítottam, és hagytam eltávolodni az iramfutókat. Onnantól már nem volt különösebben fontos, hogy 2 vagy 10 perccel csúszok ki a három órából, ezért nem erőltettem a tempót, inkább igyekeztem jól érezni magam. A hátralévő 17 km alatt megbarátkoztam a gondolattal, hogy most sem jött össze a kettessel kezdődő eredmény, ezért a célban a teljesítés öröme már felülírta a csalódottságot. Ebben az is segített, hogy a belvárosi részeken igazán kitettek magukért a szurkolók. A Marienplatzon például óriási élmény volt áfutni, abban az ovációban egyáltalán nem érdekelt, mit mutat az óra. Végül 3:05:15 lett az időm, és annak köszönhetően, hogy a verseny utolsó harmadában már nem hajtottam ki magam, jó állapotban értem célba, de azért nem voltam hálás a szervezőknek, hogy a stadionból csak a lépcsők megmászásával lehetett kijutni.

Azt már futás közben beláttam, hogy nincs mire fogni, hogy nem jött össze a célom, hiszen, ha nem is teljesen ideálisak, de mindenképpen jók voltak a körülmények, szóval kifogások helyett inkább a pozitívumokra koncentrálok. Például arra, hogy 25 km-ig jól ment, és az egész távot tekintve is elmondhatom, hogy egy lendületes hosszú futás volt, amire lehet a későbbiekben alapozni. Az utóbbi időben bizonytalan állapotú térdem végig jól bírta, a gyomrom is rendben volt, és igazából nem volt semmi extra gondom a fáradáson, nehezedő lábakon kívül.

Most egy ideig elsősorban kikapcsolódásképpen fogok futni, konkrét cél nélkül, de magamat ismerve pár hét múlva már kelleni fog egy újabb kinézett verseny. Nem adtam fel a 3 órán belüli maratont, azonban egy időre talán félreteszem, és következő néhány alkalommal valamilyen más távot választok, hogy aztán később még több motivációval vágjak bele ismét. Másrészt viszont, ha azt akarom, hogy megegyezzen a PB-m első számjegye a világrekordéval, akkor valószínűleg nem várhatok sokáig, hiszen Kelvin Kiptum vasárnapi 2:00:35-es ideje után már tényleg nem lehet tudni, melyik versenyen lesz áttörve a kétórás álomhatár...

Vienna City Marathon

Futottam már pár maratont, de még sosem csináltam végig egy teljes maratoni felkészülést. Általában egy hosszabb versenyt követően készültem 4-5 hetet erre a távra, most viszont már Pisa után eldöntöttem, hogy tavasszal megcélzom a 3 órán belüli időt, és januártól erre fogok edzeni. Nem sokkal később az is eldőlt, hogy Bécs lesz a helyszín: gyors pálya, nagy mezőny, ráadásul közel van, vonattal sem hosszú az út.

A felkészülés jól ment, a résztávok és a hosszabb tempófutások is biztatóan sikerültek, például 1 és 30 km-en is ebben az időszakban futottam az eddigi legjobb időmet. Reálisnak éreztem a kettessel kezdődő maratoni eredményt, de azt is tudtam, hogy nagyon nehéz feladat lesz. Jó formában voltam, és úgy fogtam fel, hogy bármi is történik a versenyen, az edzések eredménye, a befektetett munka nem veszik el.

Április közepétől gyakran nézegettem, milyen időjárást jósolnak 23-ára, és egyre inkább úgy tűnt, hogy meleg lesz, de legalább felhős, borult időt mutatott az előrejelzés. Ehhez képest a verseny reggelén nem sok felhőt láttam az égen, erősen sütött a nap, már a rajt előtt sem fáztam. Ez volt az első igazán meleg hétvége idén, az összes kemény edzésem közben jelentősen hűvösebb volt az idő, persze ez egy tavaszi maraton esetében mindig benne van a pakliban.

A rengeteg résztvevő miatt tartottam tőle, hogy sokat kell majd kerülgetnem, és a táv elején nem fogom tudni a saját tempómat futni, de ez szerencsére nem okozott gondot. Rajt után ugyan kellett egy kicsit helyezkednem, viszont elég széles volt a pálya, pár kilométer alatt pedig szellősebbé vált a mezőny. Innentől kezdve már jól jött, hogy sokan vannak körülöttem, mindig volt kire tapadnom, nem egyedül haladtam, és nem éreztem, azt, hogy gyorsan futunk. Budapesten nagyjából a 3:30-40 körüli maratoni tempóban szokott olyan népes mezőny lenni, mint amilyen itt a háromórás boly volt.

Az útvonal nagyon tetszett, végig a városban maradtunk, nem volt kietlen, unalmas rész, bármerre mentünk, sok szurkoló állt a pálya szélén. 10 km után Schönbrunn felé le kellett küzdeni egy kis emelkedőt, de cserébe 17 km körül elkezdődött egy nagyon kellemes lejtő, ami szinte egészen a félmaraton céljáig kitartott. Az órám sajnos kezdettől fogva pontatlanul mért, és folyamatosan nőtt az eltérés a tényleges kilométerjelző táblákhoz képest, így nem tudtam teljesen megbízni a tempóban, amit mutatott. Ehelyett igyekeztem érzésre belőni a 4:15-ös iramot, és 7 km-enként ellenőriztem az eltelt időt (ideális esetben ekkora szakaszt kicsivel 30 percen belül kellett megtennem). Féltávnál még jól álltam a tervhez képest, aztán egyre nehezebben ment az egyenletes tempó tartása. Minden frissítőponton ittam pár korty vizet, a pontok között pedig a nálam lévő isot, és sűrűn locsoltam magam, de 35 km körül így is megcsapott a meleg, és éreztem, hogy egy kicsit bele kell sétálnom. Ha ez történik, onnantól általában többé-kevésbé kínlódós szokott lenni a verseny vége, most viszont pár lépés után lenyugodott a pulzusom, összeszedtem magam, és újra felvettem a tempót. Úgy döntöttem, nem ragaszkodok görcsösen a három órához, fontosabb, hogy ne álljak fejre, és legalább a korábbi rekordomat megdöntsem. Azért persze nem mondtam le a SUB3-ról sem teljesen, de egyre csökkent az esélye. Pár lépésnyi séta később is előfordult, de mindig egyből újra futni kezdtem, 40 km után pedig igyekeztem még gyorsulni is. Úgy voltam vele, amíg nem telik le a 3 óra, addig mindent beleadok, aztán a 500 métert jelző táblánál már láttam, hogy ki fogok csúszni, de akkor már csak egy kicsit kellett kitartanom.

3:00:42 lett a vége, vagyis a három órán belüli cél nem jött össze, viszont közel 3 percet sikerült javítanom a korábbi legjobb maratonomon, így aztán nem vagyok csalódott, de azért teljesen elégedett sem. Sokat készültem, mindent beleadtam, úgy érzem, ebben most ennyi volt. A legfontosabb, hogy egyáltalán nem ment el a kedvem a maratontól, inkább motiváltabb lettem. Most pihenek egy kicsit, egy ideig nem kimondottan a futás köré szervezem a szabadidőmet, többet foglalkozok az egyéb hobbijaimmal, hogy aztán még keményebben folytassam az edzéseket és egy őszi versenyen újra megcélozzam a kettessel kezdődő eredményt. 

2022

Holnap talán még fogok futni egy rövidet, de az a lényegen úgyem változtat, szóval nekilátok már most az idei év rövid összegzésének. Tavaly azt írtam, hogy az volt az addigi legjobb szezonom - nos, 2022-ben még azt is sikerült felülmúlni! Igaz, hogy idén kevesebb kilométer jött össze, de két km-rel megjavítottam a korábbi rekordomat hatórás versenyen és 2 perccel gyorsabban teljesítettem a maratont. Emellett végre megrendezték a Black Hole-t, ami szuper kihívást volt, és ahol többet futottam terepen, mint korábban bármikor, illetve 2019 után újra megküzdhettem a Szekszárd környéki emelkedőkkel a mindig remek hangulatú Borvidék Félmaratonon.

Nem indult túl jól az év, amikor egy kisebb műtét miatt 9 napot ki kellett hagynom, de utána sikerült először visszarázódnom, aztán fejlődnöm, gyorsulnom is. Nyáron megtaláltam a lehető legférfiasabb keresztedzést is: azóta nagyjából heti rendszerességgel járok spinningre. Belefér az időmbe, jól érzem magam közben, és úgy érzem, a futásban is segít, legalábbis állóképesség szempontjából biztosan jót tesz. 

Néha átmenetileg lecsökkent a motiációm, és persze nem minden edzés ment jól, a Suhanj! 6 például sokat kivett belőlem, kellett utána pár hét amíg újra igazán jól esett a futás. De ahogy egyre világosabbá vált az új cél, és kitaláltuk Sanyosszal az évzáró maratont, ismét nagyon lelkes lettem. A szokatlanul hosszú szezon miatt (korábban sosem versenyeztem decemberben, idén pedig 18-án volt a Pisa Maraton) fejben is igencsak elfáradtam az év végére, de utólag már örülök, hogy így alakult. Nem csak a PB miatt, hanem azért is, mert így jobban odafigyeltem az étrendemre, és tovább tudtam ellenállni a karácsonyi édességeknek. Könnyen lehet, hogy jövőre is valami hasonlóan késői versennyel fogom zárni a  szezont - még az sem kizárt, hogy éppen Pisába térek majd vissza.

Maratona di Pisa

Amikor a Balaton Félmaraton után pár perccel azt mondtam Sanyosznak, hogy idén már nem akarok gyors maratont futni, az még hirtelen felindulásból történt, de egy héttel később már komolyan gondoltam. A következő hétvégi közepesen gyors, hosszú futás nem esett jól, és annyira nem volt hozzá semmi kedvem, hogy korábban be is fejeztem, pedig ez nálam elég ritka. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy 4:20 körüli tempóban lenyomjak 42 km-t, úgy gondoltam, fizikailag talán még menne is, de fejben nem éreztem magam elég erősnek, ezért lényegében elengedtem ezt a szezont. November végétől máskor már kicsit lazítani és alapozni szoktam, most sem voltam igazán rápörögve a versenyre. A Pisa Maratonhoz azért volt kedvem, de inkább csak az utazás miatt, és egy lendületes városnézést terveztem. Arra gondoltam, ha 4:40 körüli iramban megcsinálom, az jó lesz egy hosszú edzésnek, amit legalább nem valamelyik jól ismert útvonalamon futok le.

Viszont onnantól kezdve, hogy ezt elhatároztam, mindenféle görcs és nyomás nélkül, felszabadultabban futottam, és egyből jobban mentek a résztávos edzések. Hiába nem készültem konkrétan semmire, szerda reggelenként mindent beleadtam és jól is mentek ezek a futások, de ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy a gyors 1-2-3 kilométeres szakaszokat össze tudnám rakni egy erős maratonná. Néha gondoltam rá, hogy jó lenne megpróbálni, de mindig egyből el is vetettem az ötletet. 

A futótáborban Marci mondta, hogy szerinte, ha van 30% esély a sikerre, akkor már érdemes belevágni, és ezen elgondolkodtam, aztán másnap, egy héttel a verseny előtt volt egy 10 km-es gyors edzésem, ami nem csak nagyon jól ment, de még egész jól is esett, ez pedig még jobban elbizonytalanított. Aludtam rá párat, és végül úgy döntöttem, kockáztatok: felveszem a résztávozós, neutrális cipőmet (amit korábban legfeljebb félmaratoni távig használtam, mert egyébként stabilban szoktam futni), elindulok 4:20-ban, és ezt addig tartom ameddig lesz hozzá kedvem és energiám, aztán pedig igyekszem fokozatosan lassulni, nem hirtelen fejreállni. Igazából nem is attól tartottam, hogy nem jön össze az új PB, inkább annak a gondolata rémisztett, hogy esetleg a táv utolsó részét már kínlódósan, sok séta közbeiktatásával kell majd leküzdenem. Ezért elhatároztam, hogy nem fogok nagyon ráfeszülni, nem erőltetem a tempót, ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor visszaveszek, és szépen elkocogok a célig, de akkor is elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam. Kockázat nélkül úgysincs esélyem az új rekordra, a maraton pedig talán nem is lenne az igazi, ha egy kicsit sem csípne.

Szóval lelkesen, versenyre készen indultam el Olaszországba, a hosszú utazás sem tűnt vészesnek, mert a kisbuszban jó volt a hangulat, és gyorsan telt az idő. Egészen addig, amíg le nem robbantunk Szlovéniában… A leállósávban várakozva még az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán kijutunk-e a maratonra, ez pedig nem a legkedvezőbb helyzet a mentális felkészülés szempontjából. De szerencsére kb. 4 óra fagyoskodás után végül tovább tudtunk menni és éjjel 1 körül meg is érkeztünk Pisába. Legalább addigra már elég fáradt voltam ahhoz, hogy egyből elaludjak, és másnap reggelre viszonylag kipihentem magam. A szombat nagyon gyorsan eltelt a városnézéssel, a rajtszám felvételével, és egy rövid átmozgatással, este pedig közös pizzázással zártuk a napot.

Vasárnap reggel szuper futóidő volt, térdnadrágban és pólóban először egy kicsit fáztam, de ez már a rajt felé kocogva elmúlt. Mire odaértünk, már nem is izgultam, viszont nagyon vártam, hogy végre elinduljunk. Nem voltak tervezett tempónak megfelelően felosztott rajtzónák, de igyekeztem viszonylag előre állni, így nem kellett sokat kerülgetnem, és szinte egyből fel tudtam venni a 4:20 körüli iramot. Jól esett, meglepően könnyűnek éreztem, és úgy gondoltam, hogy ez sokáig fog menni. Sok esetben van olyan, hogy már egy verseny elején, pár kilométer után ráérzek, hogy a választott tempót bírni fogom-e a végéig. Ez persze nem mindig jön be, de általában igen, a siófoki félmaraton például már kezdetben sem esett jól, ehhez képest a mostani futás első szakasza nagyon lazának tűnt.

Teltek a kilométerek, minden rendben volt, alig fáradtam, de még nagyon messze volt a cél. A tengerpart felé közeledve sok helyen erős volt a szél, ami szinte teljesen szemből fújt, ezért igyekeztem mindig valaki mögé beállni. Amikor az előttem lévő lassulni kezdett, akkor viszont inkább megelőztem, és kicsit gyorsítottam, hogy utolérjem a következő futót. Szerencsére nem vált szét nagyon a mezőny, így ilyenkor nem kellett túl hosszú sprinteket lenyomnom, és olyan sem volt, amikor huzamosabb ideig egyedül futottam. A már bevált frissítésemet használtam, a High5 iso és az isogélek most is jól működtek, ezek mellé a frissítőpontokon csak vizet ittam, amivel néha le is locsoltam magam.

A gyomrommal nem volt semmi gond, és nagyjából 30 km-ig egészen jól esett a futás, onnantól pedig már kezdtem elhinni, hogy tényleg meglehet a PB. Mivel az elmúlt időszakban nem mentek túl jól a lendületesebb hosszú edzések, nem láttam sok esélyét, hogy ilyen sokáig tudom majd tartani a kezdeti tempót. 30 után jött egy viszonylag kietlen szakasz, ahol nem volt, ami védett volna a kellemetlen szembeszéltől, és addigra már a lábaim is elnehezedtek, de csak egy kicsit lassultam. Nem erőltettem, mert tudtam, hogy ennyi belefér; ha 4:25 körül tudok maradni, akkor még összejön az új rekord. Ezen a részen lassabban fogyott a hátralévő táv, de itt sem volt komoly mélypont vagy fal, fejben továbbra is összeszedett voltam, csak már nagyon vártam, hogy visszaérjek a városba. Ez 40 km körül meg is történt, és ahogy szélcsendes szakasz jött, egyből gyorsulni tudtam, amihez persze a cél közelsége is közrejátszott. 41-nél láttam, hogy megnyugodhatok, már sietnem sem kell a PB-hez, aztán párszáz méterrel később megláttam Ateszt aki olyan hangerővel szurkolt, hogy szerintem aznap elmaradt a környéken a szieszta, és az ő ordítása megadta az utolsó löketet, ami bevitt a célba.

3:03:29 lett a hivatalos időm, bő két percet tudtam javítani a korábbi leggyorsabb maratonomon, ráadásul egészen egyenletes tempót tartottam, és a végére is maradt energiám, hiszen az utolsó két kilométer lett a leggyorsabb. Még most is nehezen hiszem el, hogy ez összejött, mert hiába ment jól az eleje, a 30. kilométer környékéig szinte bele sem mertem gondolni, hogy sikerülhet. Nagyon örülök, hogy PB-vel tudtam zárni a szezont, a siófoki verseny után nagyon jókor jött egy ilyen sikerélmény. Így már nem is kérdés, hogy megérte decemberben is végigcsinálni az edzéseket és bevállalni a gyorsabb kezdőtempóval járó kockázatot. Oké, sokáig szimpla örömfutást terveztem, de az új rekord éppen elég nagy öröm! A maraton pedig ugyan még mindig nem a kedvenc távom, most mégis azt tervezem, hogy a jövő év elejét egy célirányos felkészülésre szánom, és megnézem, mit tudok kihozni belőle. Előtte viszont jöhet a jól megérdemelt évvégi pihenés!

Balaton Félmaraton - 2022

A Suhanj! hatórás verseny után elég változatosan alakultak a futásaim: voltak nagyon jól sikerült edzések, volt, amikor úgy éreztem, a sérülés elkerülése érdekében érdemes visszavennem a terhelésből, és volt egy közel kéthetes időszak, amikor egy utazás miatt csak a rövid futások fértek bele. Résztávokból és kilométerekből nem volt hiány, de a hosszabb, gyors edzés egy ideig kimaradt, és ennek a pótlására pont jó alkalomnak tűnt a siófoki Balaton Félmaraton. 

A verseny előtti időszakban többször is fáradtak, nehezek voltak a lábaim a gyors futások során, néha küzdenem kellett a korábban stabilan hozott tempókért. Az utolsó hétre ez nagyjából elmúlt, sikerült kipihennem magam és jól esett a futás. Úgy éreztem minden oké, energikus vagyok, szóval optimistán álltam rajthoz, és a tavalyi (szintén siófoki) PB-m megdöntése volt a cél. Ehhez 4:00-4:03 körüli tempó kellett, amiről tudtam, hogy kemény lesz, de egy új egyéni rekord elérése ritkán szokott könnyen menni.

A hideg miatt a melegítő felsőmet csak az utolsó pillanatban vetettem le, de akkor pont nem láttam Sanyoszt, akinek oda akartam adni. Szerencsére így is gyorsan megoldódott a dolog, Mészáros Tominak hála nem kellett azon aggódnom, hogy hova tegyem, futás közben pedig már egyáltalán nem fáztam. A rajt után egy kis helyezkedzést, kerülgetést követően hamar fel tudtam venni a tervezett iramot. Egész jól ment, nem volt nehéz, inkább arra figyeltem, hogy ne legyek túl gyors. Az első kilométerek eseménytelenül teltek: a szokásos hosszú egyenesek az őszi Siófok kihalt utcáin. A visszafordító után a Balaton-parton hátszelünk volt, ami jól jött, segített tartani a tempót. Aztán az első kör végén azt éreztem, hogy ebből ennyi éppen elég is lett volna. Sejtettem, hogy még egy ilyen kör nem fog menni, de azért nyomtam tovább, nem akartam ilyen könnyen feladni. Egy ideig még nem lassultam, viszont egyre küzdősebb volt a 4 perc körüli iram. Fogytak a hátralévő kilométerek, azonban az energiám sajnos még gyorsabban, a kellemetlen szembeszél pedig tovább nehezítette a dolgomat. Abban bíztam, ha kitartok a fordítóig, akkor onnantól a hátszél megint segít majd, de korábban elgyengültem, és éreztem, hogy nincs értelme tovább erőltetni. 15 km után belesétáltam egy kicsit, aztán később is néha rövid ideig sétára váltottam. Az új rekord akkor már úgyis elúszott, szóval nem hajtottam nagyon, viszont arra azért figyeltem, hogy érjek be 1:30-on belül. Érdekes volt, hogy a futás közbeni tempóm nem igazán lassult, nem tudtam beállni mondjuk 4:30 körüli ezrekre és azt tartani, hanem négyperces iram és sövid séták váltogatásából állt össze az utolsó pár km.

Végül 1:29:13 lett az időm (4:13/km), a verseny tehát nem pont úgy sikerült, mint ahogy elterveztem, viszont igyekszem a jó oldalát nézni, és úgy felfogni, hogy gyors edzésnek kifejezetten jó volt. Kissé sovány vigasz egy félmaratoni táv esetében, de közben 10 és 15 km-en is az eddigi legjobb időmet értem el. Ilyen tempó mellett azonban nem tudtam rendesen frissíteni, keveset ittam, és valószínűleg az sem szívódott fel rendesen. Bíztam benne, hogy a hideg miatt ez is elég lesz, mert ilyenkor úgyis kevesebbet izzadok, de nem így lett. Talán érdemes lett volna az első kör végén lassítani és megenni a tartalékként nálam lévő gélt. Persze egyáltalán nem biztos, hogy csak a frissítésen múlt, ritkán szokott ennyire egyszerű lenni a megoldás, és egyébként is utólag már könnyű okosnak lenni. Éppen az ilyen tapasztalatok miatt volt hasznos ez a verseny - így legközelebb már teljesen új hibákat tudok majd elkövetni. :)