München Marathon

Már a bécsi maratonról hazafelé vonatozva felmerült, hogy München legyen az őszi célversenyem helyszíne, és ez az ötlet egyre szimpatikusabbá vált, így aztán egy átmeneti, kissé lazább időszakot követően júliustól elkezdődött az újabb maratoni felkészülés. A résztávos edzések jól mentek, a hosszabb tempófutások viszont már vegyesebben, mert vagy a nyári hőség nehezítette meg őket, vagy már előre túl sokat aggódtam azon, hogy milyen nehéz lesz, és emiatt fejben estem szét. Igyekeztem a verseny előtt kevesebbet stresszelni, és úgy érzem, tényleg nyugodtabban álltam rajthoz, csak az egészséges drukk volt bennem.

Reggel kellemesen hűvös, felhős volt az idő, 15-16 fokban indultunk, ami még mindig több az ideálisnál, de a nyári futásokhoz képest már ennek is örültem. Nem volt túl nagy tömeg, a második kilométeren már a saját tempómat tudtam futni. Béccsel ellentétben itt voltak háromórás iramfutók, és arra számítottam, hogy ez majd nagy segítséget jelent, ezzel szemben már a verseny elején komoly dilemmát okoztak. Gyorsabbak voltak a háromórás tempónál, én pedig nem akartam nagyon lemaradni, de túl erősen kezdeni sem. Persze ideális esetben nem is kellett volna a körülöttem lévőkkel törődnöm, de nem tudtam kizárni a mezőnyt, és teljesen függetleníteni magam a “Sub 3:00” feliratú zászlóktól, szóval igyekeztem látótávolságon belül maradni.

A pálya elég változatos volt, sok hangulatos és szép résszel, de akadtak igencsak unalmas szakaszok is. Az Englischer Garten például nagyon jól néz ki, de egy versenyhez számomra túl nyugodt, monoton volt, ráadásul kilométereken keresztül csak elvétve találkoztunk egy-egy szurkolóval. Ezt a parkot nagyjából féltávnál hagytuk el, akkor még jól álltam, de egyre nehezebben tudtam tartani a tervezett tempót. Pont ekkor jött két nem túl meredek, de elnyújtott emelkedő, amik friss lábakkal valószínűleg nem okoztak volna gondot, de itt már nem estek jól. Egy darabig kitartottam, aztán 25 km után lassítottam, és hagytam eltávolodni az iramfutókat. Onnantól már nem volt különösebben fontos, hogy 2 vagy 10 perccel csúszok ki a három órából, ezért nem erőltettem a tempót, inkább igyekeztem jól érezni magam. A hátralévő 17 km alatt megbarátkoztam a gondolattal, hogy most sem jött össze a kettessel kezdődő eredmény, ezért a célban a teljesítés öröme már felülírta a csalódottságot. Ebben az is segített, hogy a belvárosi részeken igazán kitettek magukért a szurkolók. A Marienplatzon például óriási élmény volt áfutni, abban az ovációban egyáltalán nem érdekelt, mit mutat az óra. Végül 3:05:15 lett az időm, és annak köszönhetően, hogy a verseny utolsó harmadában már nem hajtottam ki magam, jó állapotban értem célba, de azért nem voltam hálás a szervezőknek, hogy a stadionból csak a lépcsők megmászásával lehetett kijutni.

Azt már futás közben beláttam, hogy nincs mire fogni, hogy nem jött össze a célom, hiszen, ha nem is teljesen ideálisak, de mindenképpen jók voltak a körülmények, szóval kifogások helyett inkább a pozitívumokra koncentrálok. Például arra, hogy 25 km-ig jól ment, és az egész távot tekintve is elmondhatom, hogy egy lendületes hosszú futás volt, amire lehet a későbbiekben alapozni. Az utóbbi időben bizonytalan állapotú térdem végig jól bírta, a gyomrom is rendben volt, és igazából nem volt semmi extra gondom a fáradáson, nehezedő lábakon kívül.

Most egy ideig elsősorban kikapcsolódásképpen fogok futni, konkrét cél nélkül, de magamat ismerve pár hét múlva már kelleni fog egy újabb kinézett verseny. Nem adtam fel a 3 órán belüli maratont, azonban egy időre talán félreteszem, és következő néhány alkalommal valamilyen más távot választok, hogy aztán később még több motivációval vágjak bele ismét. Másrészt viszont, ha azt akarom, hogy megegyezzen a PB-m első számjegye a világrekordéval, akkor valószínűleg nem várhatok sokáig, hiszen Kelvin Kiptum vasárnapi 2:00:35-es ideje után már tényleg nem lehet tudni, melyik versenyen lesz áttörve a kétórás álomhatár...

Vienna City Marathon

Futottam már pár maratont, de még sosem csináltam végig egy teljes maratoni felkészülést. Általában egy hosszabb versenyt követően készültem 4-5 hetet erre a távra, most viszont már Pisa után eldöntöttem, hogy tavasszal megcélzom a 3 órán belüli időt, és januártól erre fogok edzeni. Nem sokkal később az is eldőlt, hogy Bécs lesz a helyszín: gyors pálya, nagy mezőny, ráadásul közel van, vonattal sem hosszú az út.

A felkészülés jól ment, a résztávok és a hosszabb tempófutások is biztatóan sikerültek, például 1 és 30 km-en is ebben az időszakban futottam az eddigi legjobb időmet. Reálisnak éreztem a kettessel kezdődő maratoni eredményt, de azt is tudtam, hogy nagyon nehéz feladat lesz. Jó formában voltam, és úgy fogtam fel, hogy bármi is történik a versenyen, az edzések eredménye, a befektetett munka nem veszik el.

Április közepétől gyakran nézegettem, milyen időjárást jósolnak 23-ára, és egyre inkább úgy tűnt, hogy meleg lesz, de legalább felhős, borult időt mutatott az előrejelzés. Ehhez képest a verseny reggelén nem sok felhőt láttam az égen, erősen sütött a nap, már a rajt előtt sem fáztam. Ez volt az első igazán meleg hétvége idén, az összes kemény edzésem közben jelentősen hűvösebb volt az idő, persze ez egy tavaszi maraton esetében mindig benne van a pakliban.

A rengeteg résztvevő miatt tartottam tőle, hogy sokat kell majd kerülgetnem, és a táv elején nem fogom tudni a saját tempómat futni, de ez szerencsére nem okozott gondot. Rajt után ugyan kellett egy kicsit helyezkednem, viszont elég széles volt a pálya, pár kilométer alatt pedig szellősebbé vált a mezőny. Innentől kezdve már jól jött, hogy sokan vannak körülöttem, mindig volt kire tapadnom, nem egyedül haladtam, és nem éreztem, azt, hogy gyorsan futunk. Budapesten nagyjából a 3:30-40 körüli maratoni tempóban szokott olyan népes mezőny lenni, mint amilyen itt a háromórás boly volt.

Az útvonal nagyon tetszett, végig a városban maradtunk, nem volt kietlen, unalmas rész, bármerre mentünk, sok szurkoló állt a pálya szélén. 10 km után Schönbrunn felé le kellett küzdeni egy kis emelkedőt, de cserébe 17 km körül elkezdődött egy nagyon kellemes lejtő, ami szinte egészen a félmaraton céljáig kitartott. Az órám sajnos kezdettől fogva pontatlanul mért, és folyamatosan nőtt az eltérés a tényleges kilométerjelző táblákhoz képest, így nem tudtam teljesen megbízni a tempóban, amit mutatott. Ehelyett igyekeztem érzésre belőni a 4:15-ös iramot, és 7 km-enként ellenőriztem az eltelt időt (ideális esetben ekkora szakaszt kicsivel 30 percen belül kellett megtennem). Féltávnál még jól álltam a tervhez képest, aztán egyre nehezebben ment az egyenletes tempó tartása. Minden frissítőponton ittam pár korty vizet, a pontok között pedig a nálam lévő isot, és sűrűn locsoltam magam, de 35 km körül így is megcsapott a meleg, és éreztem, hogy egy kicsit bele kell sétálnom. Ha ez történik, onnantól általában többé-kevésbé kínlódós szokott lenni a verseny vége, most viszont pár lépés után lenyugodott a pulzusom, összeszedtem magam, és újra felvettem a tempót. Úgy döntöttem, nem ragaszkodok görcsösen a három órához, fontosabb, hogy ne álljak fejre, és legalább a korábbi rekordomat megdöntsem. Azért persze nem mondtam le a SUB3-ról sem teljesen, de egyre csökkent az esélye. Pár lépésnyi séta később is előfordult, de mindig egyből újra futni kezdtem, 40 km után pedig igyekeztem még gyorsulni is. Úgy voltam vele, amíg nem telik le a 3 óra, addig mindent beleadok, aztán a 500 métert jelző táblánál már láttam, hogy ki fogok csúszni, de akkor már csak egy kicsit kellett kitartanom.

3:00:42 lett a vége, vagyis a három órán belüli cél nem jött össze, viszont közel 3 percet sikerült javítanom a korábbi legjobb maratonomon, így aztán nem vagyok csalódott, de azért teljesen elégedett sem. Sokat készültem, mindent beleadtam, úgy érzem, ebben most ennyi volt. A legfontosabb, hogy egyáltalán nem ment el a kedvem a maratontól, inkább motiváltabb lettem. Most pihenek egy kicsit, egy ideig nem kimondottan a futás köré szervezem a szabadidőmet, többet foglalkozok az egyéb hobbijaimmal, hogy aztán még keményebben folytassam az edzéseket és egy őszi versenyen újra megcélozzam a kettessel kezdődő eredményt. 

2022

Holnap talán még fogok futni egy rövidet, de az a lényegen úgyem változtat, szóval nekilátok már most az idei év rövid összegzésének. Tavaly azt írtam, hogy az volt az addigi legjobb szezonom - nos, 2022-ben még azt is sikerült felülmúlni! Igaz, hogy idén kevesebb kilométer jött össze, de két km-rel megjavítottam a korábbi rekordomat hatórás versenyen és 2 perccel gyorsabban teljesítettem a maratont. Emellett végre megrendezték a Black Hole-t, ami szuper kihívást volt, és ahol többet futottam terepen, mint korábban bármikor, illetve 2019 után újra megküzdhettem a Szekszárd környéki emelkedőkkel a mindig remek hangulatú Borvidék Félmaratonon.

Nem indult túl jól az év, amikor egy kisebb műtét miatt 9 napot ki kellett hagynom, de utána sikerült először visszarázódnom, aztán fejlődnöm, gyorsulnom is. Nyáron megtaláltam a lehető legférfiasabb keresztedzést is: azóta nagyjából heti rendszerességgel járok spinningre. Belefér az időmbe, jól érzem magam közben, és úgy érzem, a futásban is segít, legalábbis állóképesség szempontjából biztosan jót tesz. 

Néha átmenetileg lecsökkent a motiációm, és persze nem minden edzés ment jól, a Suhanj! 6 például sokat kivett belőlem, kellett utána pár hét amíg újra igazán jól esett a futás. De ahogy egyre világosabbá vált az új cél, és kitaláltuk Sanyosszal az évzáró maratont, ismét nagyon lelkes lettem. A szokatlanul hosszú szezon miatt (korábban sosem versenyeztem decemberben, idén pedig 18-án volt a Pisa Maraton) fejben is igencsak elfáradtam az év végére, de utólag már örülök, hogy így alakult. Nem csak a PB miatt, hanem azért is, mert így jobban odafigyeltem az étrendemre, és tovább tudtam ellenállni a karácsonyi édességeknek. Könnyen lehet, hogy jövőre is valami hasonlóan késői versennyel fogom zárni a  szezont - még az sem kizárt, hogy éppen Pisába térek majd vissza.

Maratona di Pisa

Amikor a Balaton Félmaraton után pár perccel azt mondtam Sanyosznak, hogy idén már nem akarok gyors maratont futni, az még hirtelen felindulásból történt, de egy héttel később már komolyan gondoltam. A következő hétvégi közepesen gyors, hosszú futás nem esett jól, és annyira nem volt hozzá semmi kedvem, hogy korábban be is fejeztem, pedig ez nálam elég ritka. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy 4:20 körüli tempóban lenyomjak 42 km-t, úgy gondoltam, fizikailag talán még menne is, de fejben nem éreztem magam elég erősnek, ezért lényegében elengedtem ezt a szezont. November végétől máskor már kicsit lazítani és alapozni szoktam, most sem voltam igazán rápörögve a versenyre. A Pisa Maratonhoz azért volt kedvem, de inkább csak az utazás miatt, és egy lendületes városnézést terveztem. Arra gondoltam, ha 4:40 körüli iramban megcsinálom, az jó lesz egy hosszú edzésnek, amit legalább nem valamelyik jól ismert útvonalamon futok le.

Viszont onnantól kezdve, hogy ezt elhatároztam, mindenféle görcs és nyomás nélkül, felszabadultabban futottam, és egyből jobban mentek a résztávos edzések. Hiába nem készültem konkrétan semmire, szerda reggelenként mindent beleadtam és jól is mentek ezek a futások, de ettől függetlenül még mindig nem éreztem úgy, hogy a gyors 1-2-3 kilométeres szakaszokat össze tudnám rakni egy erős maratonná. Néha gondoltam rá, hogy jó lenne megpróbálni, de mindig egyből el is vetettem az ötletet. 

A futótáborban Marci mondta, hogy szerinte, ha van 30% esély a sikerre, akkor már érdemes belevágni, és ezen elgondolkodtam, aztán másnap, egy héttel a verseny előtt volt egy 10 km-es gyors edzésem, ami nem csak nagyon jól ment, de még egész jól is esett, ez pedig még jobban elbizonytalanított. Aludtam rá párat, és végül úgy döntöttem, kockáztatok: felveszem a résztávozós, neutrális cipőmet (amit korábban legfeljebb félmaratoni távig használtam, mert egyébként stabilban szoktam futni), elindulok 4:20-ban, és ezt addig tartom ameddig lesz hozzá kedvem és energiám, aztán pedig igyekszem fokozatosan lassulni, nem hirtelen fejreállni. Igazából nem is attól tartottam, hogy nem jön össze az új PB, inkább annak a gondolata rémisztett, hogy esetleg a táv utolsó részét már kínlódósan, sok séta közbeiktatásával kell majd leküzdenem. Ezért elhatároztam, hogy nem fogok nagyon ráfeszülni, nem erőltetem a tempót, ha úgy érzem, hogy nem megy, akkor visszaveszek, és szépen elkocogok a célig, de akkor is elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam. Kockázat nélkül úgysincs esélyem az új rekordra, a maraton pedig talán nem is lenne az igazi, ha egy kicsit sem csípne.

Szóval lelkesen, versenyre készen indultam el Olaszországba, a hosszú utazás sem tűnt vészesnek, mert a kisbuszban jó volt a hangulat, és gyorsan telt az idő. Egészen addig, amíg le nem robbantunk Szlovéniában… A leállósávban várakozva még az is bizonytalanná vált, hogy egyáltalán kijutunk-e a maratonra, ez pedig nem a legkedvezőbb helyzet a mentális felkészülés szempontjából. De szerencsére kb. 4 óra fagyoskodás után végül tovább tudtunk menni és éjjel 1 körül meg is érkeztünk Pisába. Legalább addigra már elég fáradt voltam ahhoz, hogy egyből elaludjak, és másnap reggelre viszonylag kipihentem magam. A szombat nagyon gyorsan eltelt a városnézéssel, a rajtszám felvételével, és egy rövid átmozgatással, este pedig közös pizzázással zártuk a napot.

Vasárnap reggel szuper futóidő volt, térdnadrágban és pólóban először egy kicsit fáztam, de ez már a rajt felé kocogva elmúlt. Mire odaértünk, már nem is izgultam, viszont nagyon vártam, hogy végre elinduljunk. Nem voltak tervezett tempónak megfelelően felosztott rajtzónák, de igyekeztem viszonylag előre állni, így nem kellett sokat kerülgetnem, és szinte egyből fel tudtam venni a 4:20 körüli iramot. Jól esett, meglepően könnyűnek éreztem, és úgy gondoltam, hogy ez sokáig fog menni. Sok esetben van olyan, hogy már egy verseny elején, pár kilométer után ráérzek, hogy a választott tempót bírni fogom-e a végéig. Ez persze nem mindig jön be, de általában igen, a siófoki félmaraton például már kezdetben sem esett jól, ehhez képest a mostani futás első szakasza nagyon lazának tűnt.

Teltek a kilométerek, minden rendben volt, alig fáradtam, de még nagyon messze volt a cél. A tengerpart felé közeledve sok helyen erős volt a szél, ami szinte teljesen szemből fújt, ezért igyekeztem mindig valaki mögé beállni. Amikor az előttem lévő lassulni kezdett, akkor viszont inkább megelőztem, és kicsit gyorsítottam, hogy utolérjem a következő futót. Szerencsére nem vált szét nagyon a mezőny, így ilyenkor nem kellett túl hosszú sprinteket lenyomnom, és olyan sem volt, amikor huzamosabb ideig egyedül futottam. A már bevált frissítésemet használtam, a High5 iso és az isogélek most is jól működtek, ezek mellé a frissítőpontokon csak vizet ittam, amivel néha le is locsoltam magam.

A gyomrommal nem volt semmi gond, és nagyjából 30 km-ig egészen jól esett a futás, onnantól pedig már kezdtem elhinni, hogy tényleg meglehet a PB. Mivel az elmúlt időszakban nem mentek túl jól a lendületesebb hosszú edzések, nem láttam sok esélyét, hogy ilyen sokáig tudom majd tartani a kezdeti tempót. 30 után jött egy viszonylag kietlen szakasz, ahol nem volt, ami védett volna a kellemetlen szembeszéltől, és addigra már a lábaim is elnehezedtek, de csak egy kicsit lassultam. Nem erőltettem, mert tudtam, hogy ennyi belefér; ha 4:25 körül tudok maradni, akkor még összejön az új rekord. Ezen a részen lassabban fogyott a hátralévő táv, de itt sem volt komoly mélypont vagy fal, fejben továbbra is összeszedett voltam, csak már nagyon vártam, hogy visszaérjek a városba. Ez 40 km körül meg is történt, és ahogy szélcsendes szakasz jött, egyből gyorsulni tudtam, amihez persze a cél közelsége is közrejátszott. 41-nél láttam, hogy megnyugodhatok, már sietnem sem kell a PB-hez, aztán párszáz méterrel később megláttam Ateszt aki olyan hangerővel szurkolt, hogy szerintem aznap elmaradt a környéken a szieszta, és az ő ordítása megadta az utolsó löketet, ami bevitt a célba.

3:03:29 lett a hivatalos időm, bő két percet tudtam javítani a korábbi leggyorsabb maratonomon, ráadásul egészen egyenletes tempót tartottam, és a végére is maradt energiám, hiszen az utolsó két kilométer lett a leggyorsabb. Még most is nehezen hiszem el, hogy ez összejött, mert hiába ment jól az eleje, a 30. kilométer környékéig szinte bele sem mertem gondolni, hogy sikerülhet. Nagyon örülök, hogy PB-vel tudtam zárni a szezont, a siófoki verseny után nagyon jókor jött egy ilyen sikerélmény. Így már nem is kérdés, hogy megérte decemberben is végigcsinálni az edzéseket és bevállalni a gyorsabb kezdőtempóval járó kockázatot. Oké, sokáig szimpla örömfutást terveztem, de az új rekord éppen elég nagy öröm! A maraton pedig ugyan még mindig nem a kedvenc távom, most mégis azt tervezem, hogy a jövő év elejét egy célirányos felkészülésre szánom, és megnézem, mit tudok kihozni belőle. Előtte viszont jöhet a jól megérdemelt évvégi pihenés!

Balaton Félmaraton - 2022

A Suhanj! hatórás verseny után elég változatosan alakultak a futásaim: voltak nagyon jól sikerült edzések, volt, amikor úgy éreztem, a sérülés elkerülése érdekében érdemes visszavennem a terhelésből, és volt egy közel kéthetes időszak, amikor egy utazás miatt csak a rövid futások fértek bele. Résztávokból és kilométerekből nem volt hiány, de a hosszabb, gyors edzés egy ideig kimaradt, és ennek a pótlására pont jó alkalomnak tűnt a siófoki Balaton Félmaraton. 

A verseny előtti időszakban többször is fáradtak, nehezek voltak a lábaim a gyors futások során, néha küzdenem kellett a korábban stabilan hozott tempókért. Az utolsó hétre ez nagyjából elmúlt, sikerült kipihennem magam és jól esett a futás. Úgy éreztem minden oké, energikus vagyok, szóval optimistán álltam rajthoz, és a tavalyi (szintén siófoki) PB-m megdöntése volt a cél. Ehhez 4:00-4:03 körüli tempó kellett, amiről tudtam, hogy kemény lesz, de egy új egyéni rekord elérése ritkán szokott könnyen menni.

A hideg miatt a melegítő felsőmet csak az utolsó pillanatban vetettem le, de akkor pont nem láttam Sanyoszt, akinek oda akartam adni. Szerencsére így is gyorsan megoldódott a dolog, Mészáros Tominak hála nem kellett azon aggódnom, hogy hova tegyem, futás közben pedig már egyáltalán nem fáztam. A rajt után egy kis helyezkedzést, kerülgetést követően hamar fel tudtam venni a tervezett iramot. Egész jól ment, nem volt nehéz, inkább arra figyeltem, hogy ne legyek túl gyors. Az első kilométerek eseménytelenül teltek: a szokásos hosszú egyenesek az őszi Siófok kihalt utcáin. A visszafordító után a Balaton-parton hátszelünk volt, ami jól jött, segített tartani a tempót. Aztán az első kör végén azt éreztem, hogy ebből ennyi éppen elég is lett volna. Sejtettem, hogy még egy ilyen kör nem fog menni, de azért nyomtam tovább, nem akartam ilyen könnyen feladni. Egy ideig még nem lassultam, viszont egyre küzdősebb volt a 4 perc körüli iram. Fogytak a hátralévő kilométerek, azonban az energiám sajnos még gyorsabban, a kellemetlen szembeszél pedig tovább nehezítette a dolgomat. Abban bíztam, ha kitartok a fordítóig, akkor onnantól a hátszél megint segít majd, de korábban elgyengültem, és éreztem, hogy nincs értelme tovább erőltetni. 15 km után belesétáltam egy kicsit, aztán később is néha rövid ideig sétára váltottam. Az új rekord akkor már úgyis elúszott, szóval nem hajtottam nagyon, viszont arra azért figyeltem, hogy érjek be 1:30-on belül. Érdekes volt, hogy a futás közbeni tempóm nem igazán lassult, nem tudtam beállni mondjuk 4:30 körüli ezrekre és azt tartani, hanem négyperces iram és sövid séták váltogatásából állt össze az utolsó pár km.

Végül 1:29:13 lett az időm (4:13/km), a verseny tehát nem pont úgy sikerült, mint ahogy elterveztem, viszont igyekszem a jó oldalát nézni, és úgy felfogni, hogy gyors edzésnek kifejezetten jó volt. Kissé sovány vigasz egy félmaratoni táv esetében, de közben 10 és 15 km-en is az eddigi legjobb időmet értem el. Ilyen tempó mellett azonban nem tudtam rendesen frissíteni, keveset ittam, és valószínűleg az sem szívódott fel rendesen. Bíztam benne, hogy a hideg miatt ez is elég lesz, mert ilyenkor úgyis kevesebbet izzadok, de nem így lett. Talán érdemes lett volna az első kör végén lassítani és megenni a tartalékként nálam lévő gélt. Persze egyáltalán nem biztos, hogy csak a frissítésen múlt, ritkán szokott ennyire egyszerű lenni a megoldás, és egyébként is utólag már könnyű okosnak lenni. Éppen az ilyen tapasztalatok miatt volt hasznos ez a verseny - így legközelebb már teljesen új hibákat tudok majd elkövetni. :)

Suhanj! 6 - 2022

Idén is úgy alakult, hogy a Suhanj! 6 lett számomra a nyár fő versenye, és igazából az egész év egyik legfontosabb futása. A szokásos éjféli rajt megmaradt, az esemény helyszíne viszont megváltozott, ezúttal a Margit-szigeten lett kijelölve a teljesen sík 3 km-es pálya, aminek egyik végén sem volt éles visszafordító. Ez nagyon jól hangzott, szóval már nyár elején leadtam a nevezést, aztán nem sokkal később az is kiderült, hogy így időpontütközés miatt ki kell hagynom a következő Runner’s World futótábort. Sajnáltam, de ez is csak plusz motivációt jelentett, hogy akkor már tényleg adjak bele mindent, és múljam felül az előző évi 73,4 km-es eredményemet.

A versenyre hangolódó, éjszakai hosszú edzés most is megvolt, de ezúttal egyedül. Ez csak annyiban zavart, hogy kissé hülyén éreztem magam, amikor bemelegítettem éjfél előtt a szigeten, de elindulás után már nem foglalkoztam vele, mennyi az idő, a futás pedig jól ment, fejben végig összeszedett voltam, és nem hátráltatott az álmosság. Ez az edzés is növelte az önbizalmam, a szerda reggeli résztávok is ígéretesen mentek, és tavalyhoz képest gyorsabb lett az a tempó, amit úgy általánosságban kényelmesnek érzek. Mindezek miatt reálisnak tartottam a korábbi eredményem megjavítását, de biztos voltam benne, hogy nem lesz könnyű menet.

A frissítésemet szinte teljesen ugyanúgy raktam össze, mint tavaly, már elég stabilan kialakult, mi az, ami a hosszabb távoknál beválik, ezen legfeljebb apróságokat szoktam változtatni. Most is Balázsnak köszönhetem, hogy körönként csak pár másodpercre kellett megállnom, és máris kaptam a következő gélt vagy teli kulacsot, így futás közben nem tört meg a lendület. Együtt mentünk ki a szigetre, lepakoltunk, még egyszer egyeztettük, mi lesz a menetrend, aztán elkezdtem bemelegíteni, éjfélkor pedig elindult a móka.

Azt terveztem, hogy 4:40-45 körüli iramban kezdek, és ahogy fáradok, úgy majd fokozatosan lassítok - de lehetőleg minél kevesebbet. A helyezésemmel futás közben egyáltalán nem törődtem, nem érdekelt, a többi futó hozzám képest milyen gyors, csak a saját tempómra koncentráltam, és arra, hogy 73,4 km-nél több jöjjön össze. Úgy fogtam fel, hogy ez egy 74 kilométeres verseny, amit 6 órán belüli idővel akarok teljesíteni - ehhez a felálláshoz fejben jobban hozzá vagyok szokva. Az új pálya nagyon bejött, néha nem is az volt az érzésem, hogy körözök, inkább úgy tűnt, végig előre futok. Tavaly ezt az illúziót folyton megtörték a visszafordítók, ezért azt a futást sokkal inkább monotonnak éltem meg.

Persze most is voltak nehezebb pillanatok, de pár percnél tovább tartó, említésre méltó mélypont egyáltalán nem. Fegyelmezetten tartottam magam a tervhez, nem futottam el az elejét, ezért egész egyenletes lett a tempóm, nem volt jelentős lassulás. Még az utolsó órában, fáradt lábakkal is viszonylag jól tudtam tartani az iramot, a frissítés pedig most is működött, a gyomrommal sem volt gond, és nem is éheztem el. A verseny végéhez közeledve egyre valószínűbbnek tűnt, hogy tényleg összejön az új rekord, nem is kellett hozzá sietnem, bőven elég volt, ha nem lassulok sokat. Amikor meglett a célként kitűzött táv, gondoltam rá, hogy onnantól jó lenne sétálni, de már nagyon kevés volt hátra, szóval inkább folytattam a futást, és csak a hat óra leteltét jelző sípszóra álltam meg - mondjuk akkor annyira, hogy utána nem volt egyszerű újra elindulni. Végül 75,5 km (4:46-os átlag) jött össze, amiből egy lépést sem sétáltam és a frissítéssel sem húztam az időt. Ritka, hogy ennyire elégedett legyek egy versennyel, de most teljesen az vagyok, mert végig nagyon jól, stabilan ment, és abszolút kijött az edzésekbe fektetett munka eredménye. Kihoztam magamból a jelenlegi maximumot, nem maradt bennem tartalék. Az már csak hab a tortán, hogy ezzel még a második helyet is megszereztem. Az eredményhirdetés után pedig még hátra volt az utolsó, de egyáltalán nem elhanyagolható napirendi pont: a sikeres verseny utáni, vasárnap reggeli sörözés Balázzsal!

Black Hole

Amikor a 2019-es Korinthosz záróünnepségén Márkus Öcsi említette, hogy egy újszerű szokatlan versenyt tervez, egyből érdekelni kezdett a dolog, pedig még csak az esemény nevét tudtam: Black Hole. Aztán kiderült, hogy Simonyi Balázs az ötletgazda, és egyre inkább úgy éreztem, hogy ők ketten valami olyan őrültséget fognak összehozni, amiből nem akarok kimaradni. Ez az érzés tovább erősödött, amikor megismertem a koncepciót és a szabályokat: nem lehet előre tudni az útvonalat, a pontos távot (valahol 55 és 120 km között) és a szintidőt, a futók pedig nem vihetnek magukkal pulzusmérőt, órát, telefont vagy saját frissítést. Szóval technikai eszközök segítsége nélkül, érzésre kell futni, és taktikusan beosztani az energiát. Amikor ezeket megtudtam, biztos voltam benne, hogy ez egy olyan verseny, amiből az elsőn kell ott lenni, mert csak az lesz teljesen ismeretlen, később már lesz valamilyen viszonyítási alap.

El is határoztam, hogy ez számomra célverseny lesz, de nem a szokásos értelemben. Keményen készülök rá, viszont a sikeres teljesítésnél konkrétabb célom nem igazán lehet, és felesleges a tempót, a frissítést vagy a felszerelést tervezgetnem. Csak elindulok, futok és közben igyekszem a helyzethez képest jól érezni magam. A távon és a szintemelkedésen nem aggódtam, csak abban bíztam, hogy nem lesz benne sok terep, de ezért a versenyért még ezt a kockázatot is vállaltam. Mi baj lehet? Legfeljebb nem sikerül, és kapok egy frankó DNF (Did Not Finish)-pólót.

A covid miatt 2020 helyett csak idén lett megtartva a verseny, de ez még passzol is a Black Hole-hangulathoz, a lelkesedésem pedig kicsit sem csökkent a két év alatt. Pénteken utaztam Zircre és izgatottan mentem a technikai értekezletre, ahol elhangzott pár új infó, de összességében nem lett kevesebb a kérdőjel a másnapi futással kapcsolatban. Még a rajt időpontját sem tudtuk biztosan, csak annyit, hogy mikor kell leadni a csomagokat és felvenni a gps-es nyomkövetőket. Az a kérdés is felmerült, hogy aszfaltos vagy terep cipő lesz ideális, de nekem legalább ezen nem kellett gondolkodnom, mert csak aszfaltos van. Szombat reggel a rajt előtti várakozás, bemelegítés közben úgy láttam, a mezőny többsége ezt választotta, ami persze semmit nem jelentett, de legalább egy kicsit megnyugtatott.

Fél hétkor indultunk el, akkor még elég hűvös volt, de kb. negyed óra futás után már nem fáztam és végig szerencsénk volt az idővel. Oké, előzetesen bíztam benne, hogy elég lesz a a rövidnadrág és a póló, ami a verseny előtti hétvégén még így is volt, de az áprilisi időjárást nem véletlenül tartják kiszámíthatatlannak. Szóval nem elégedetlenkedtem, inkább örültem annak, hogy nem fázok, nincs nagy szél, és nem esik az eső. Az előző esős napok hatására így is sok helyen lett sár, de ez csak később okozott gondot. Az első frissítőpontig tartó 9 km-es szakasz végig aszfalton vezetett, kényelmes tempóban, jókedvűen futottam, és bíztam, benne, hogy ez a rész minél tovább fog tartani. De ez csak beetetés volt, hamar jött számomra a fekete leves: sok terep. Persze ez itt abszolút benne volt a pakliban, de tényleg nagyon tetszett a verseny koncepciója, ezért nevezéskor meggyőztem magam, hogy legfeljebb erdészeti utak lesznek, annál durvább biztos nem. Nos, ez nagyon nem így lett, ha előre ismertem volna az útvonalat, jó eséllyel nem is nevezek be, szóval jobb is, hogy nem tudtam, mi vár rám. Viszonylag az elején volt egy mászós rész, amit egyáltalán nem élveztem, és sokat kivett belőlem. Nem csak az aszfaltos cipő miatt, a terepfutás amúgy sem az én világom. Szerencsére amikor ismét futható talajra értünk, gyorsan visszajött a kedvem, és kihasználtam, hogy végre nem kell az eleséstől tartanom.

Azért továbbra is óvatosan, tartalékolva, biztonsági játékot játszva futottam. A kicsit meredekebb emelkedőkön egyből sétára váltottam és a sík szakaszokon is visszafogtam magam. Nem tudtam, mennyi van még hátra, és nem is kellett sietnem, mert pár ellenőrzőpont után már látszott, hogy bőven a szintidőn belül vagyok. Emellett a gyomrom is teljesen ismeretlen frissítéssel találkozott, nem akartam magas pulzussal rontani a helyzetet. GU márkájú géleket kaptunk, amik kifejezetten sűrű, szinte rágható állagúak voltak, én pedig az átlagnál is hígabb isogélekhez vagyok szokva, ezért igyekeztem gyakran inni, hogy rendesen fel tudjon szívódni (egy fél literes kulacs lehetett nálunk), és így szerencsére végig rendben volt a gyomrom.

Voltak a verseny közben nehéz pillanatok és előkerültek negatív gondolatok is, amikor például egy részen csak négykézláb tudtam mászni, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a fenét keresek itt - persze ezt akkor kevésbé szalonképesen fogalmaztam meg. Aztán nem sokkal később már újra lelkesen másztam át a sokadik kidőlt fatörzsön és az utat keresztező vízfolyáson való átkelésnél sem problémáztam. Szóval ezúttal sem maradt el a hosszú futásoknál szokásos hangulati hullámvasút, de azt gyorsan megbeszéltem magammal, hogy, ha van bő két órám a szintidőből, nem fáj semmim és nincs semmi bajom, akkor a feladás természetesen nem opció. Jöjjön bármi, megyek előre amíg tudok, és kész!

Elsősorban nem is futóversenyként fogtam fel a Black Hole-t, inkább úgy tekintettem rá, mint egy egyedi kihívás, egy remek állóképességi edzés és egy izgalmas játék keveréke, ami mindezek mellett egy nagyon jó visszajelzés is a szezon elején. Végig fontos volt az adaptív hozzáállás, a folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodás. Azt hittem fura lesz óra nélkül futni, de meglepő módon, egyáltalán nem hiányzott. Jobb is volt, hogy nem nyomasztom magam a tempómmal, és az sem volt fontos, hogy éppen hány kilométernél járok. Elég volt megnézni az ellenőrzőpontoknál, hogy milyen hosszú lesz a következő szakasz, és mennyi idő alatt kell megtennem. Igazából csak az zavart, hogy nem tudom, a célig mekkora táv és mennyi emelkedő van hátra. Az előbbit azért számolgattam útközben a megadott szintidők alapján, és arra tippeltem, hogy 80-90 km körül lesz a vége. Ez be is jött, 81 km-nél megtudtam, hogy a következő pont már a cél, viszont azt már nem írták ki, milyen messze van. Sebaj, így is új erőre kaptam, nem sokat bánkódtam azon, hogy mindjárt vége lesz, Zircre érve pedig még lelkesebb lettem. Végül 10 óra 3 perc alatt értem célba a bő 85 km-es táv és a nagyjából 2000 méternyi szintemelkedés leküzdése után. Régen volt ilyen hosszú futásom, ha az időtartamot nézem, akkor pedig ez volt az eddigi leghosszabb, ráadásul nagyrészt terepen, szóval nem meglepő, hogy a végére elfáradtam, és már az 5-6 kilométeres szakaszokat is egyre hosszabbnak éreztem. Viszont a nagyon változatos útvonalnak köszönhetően egyáltalán nem unatkoztam közben, és egész gyorsan eltelt ez a 10 óra.

Először azt hittem, talán csak én éreztem így, de utólag több résztvevő is megerősített abban, hogy az idei Black Hole beillett terepversenynek is. Egy hagyományos terepultrára eszembe sem jutna nevezni, ez mégis tetszett, az alapötlet és a megvalósítás is nagyon jó volt, de számomra az útvonal túl nagy részét tették ki a nehezen futható szakaszok. Ez persze nem a szervezők hibája, inkább nekem nem kellett volna ilyen naivnak lennem - mondjuk azóta sem bántam meg, hogy az voltam. Még biztosabbá vált, hogy a terep nem az én utam (#trailisNOTmyway), viszont az ultrafutás nagyon is az! Fáradtan, sáros futócuccban, hézagos libasorban, sétálni egy emelkedőn valamelyik bakonyi erdő mellett miközben szállingózik a hó, és azt sem tudom, milyen messze a cél - oké, van ebben némi önszivatás is, de nem csak utólag, hanem közben is képes voltam meglátni a helyzet szépségét.